Hogyan lehetséges a béke Izraelben?

Hogyan lehetséges a béke? Válaszom: Izrael győzelmével

Írta: Daniel Pipes, National Post, 2010. április 29. 

E hónapban az izraeli védelmi miniszter, Ehud Barak kijelentette, hogy Izraelnek ki kell vonulnia a palesztin területekről. „A világ nem hajlandó elfogadni – és mi nem változtatunk ezen 2010-ben -, hogy Izrael egy másik nép felett gyakoroljon hatalmat évtizedeken keresztül.” – mondta. „Ez valami olyan, ami sehol másutt nem létezik a világon.” 

Igaza van? Egyáltalán lehetséges-e a béke? És ha igen, milyen formában kerüljön sor a végső megegyezésre? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg a National Post íróit „Hogyan képzeled a békét?” című sorozatunkban. 

Szerintem a béke egyszerű: Izrael legyőzi az ellenségeit. 

A győzelem önmagában megteremti a békéhez szükséges feltételeket. A háborúnak -a történelmi feljegyzések szerint- akkor van vége, ha az egyik fél beismeri a vereségét, a másik fél pedig győz. Ez alapján intuitíven gondolhatjuk, hogy addíg, amíg mindkét félnek kitűzött céljai vannak, a harc folytatódik, vagy lehetősége van arra, hogy kiújuljon. 

A győzelem elérése nem valami szokatlan dolog. Sun Tzu, az ősi kínai stratéga a következőt tanácsolja: „A győzelem legyen a legfőbb célod.” Raimondo Montecuccoli, a tizenhetedik századi hadvezér pedig ezt mondta: „A háború célja a győzelem.” Carl von Clausewitz, a tizennyolcadik században élő porosz katona hozzátette: „A háború az erőszak azon formája, amikor a saját akaratunkat kényszerítjük az ellenségre.” Winston Churchill ezt mondta a briteknek: „Kérditek: mi a célunk? Egy szóval tudok nektek válaszolni: győzelem – győzelem – mindenáron, győzelem, akkor is, ha rettegéssel jár, győzelem, bármilyen hosszú és nehéz is legyen az odavezető út.” Dwight D. Eisenhower megjegyezte: „A háborúban a győzelemnek nincs alternatívája.” Ezek az állítások a mai napig érvényesek. Bár a fegyverzet megváltozott, az emberi természet ugyanaz maradt. 

A győzelem azt jelenti, hogy akaratunkat ráerőltetjük az ellenségre arra kényszerítve őt, hogy mondjon le addigi háborús céljairól. Az első világháborúban a németeket megadásra szólították fel, azonban megtartották a célt, hogy Európa felett uralkodjanak, és néhány évvel később Hitler meg is valósította ezt. Az aláírt papír csak akkor számít, ha az egyik fél már a „nagybácsiért” kiált: a vietnámi háború a diplomáciának köszönhetően látszólag lezajlott 1973-ban, de mindkét fél továbberőltette háborús elképzeléseit, mígnem 1975-ben az északi fél végső győzelmet aratott. 

A kulcs az akaraterő: a repülők lelövése, a tankerek elpusztítása, a tartalékok kimerítése, a katonák megszöktetése és a szárazföldi ostromok önmagukban még nem elegendőek, ha nem társulnak lélektani megtöretéssel. Bár Észak-Korea veszített 1953-ban, Szaddám Husszein 1991-ben és az iraki szunniták 2003-ban, mégsem estek kétségbe. És fordítva, a franciák meghátráltak Algériában 1962-ben annak ellenére, hogy ellenfeleik híján voltak katonáknak és fegyverzetnek. Amerika hasonlóképpen hagyta el Vietnámot 1975-ben, és ugyanezt tette a Szovjetunió Afganisztánban 1989-ben. A hidegháború tragikus kimenetel nélkül ért véget. Valamennyi ilyen esetben a vesztesek hatalmas fegyverarzenállal és működő gazdaságokkal rendelkeztek, de egyszerűen elfogyott az akaratuk. 

Hasonlóképpen, az arab-izraeli konfliktus is csak akkor oldódik meg, ha az egyik fél feladja. 

Mindeddig háború követett háborút, és mindkét fél ragaszkodott eredeti háborús elképzeléseihez. Izrael azért harcol, hogy elfogadtassa magát ellenfeleivel, míg az ellenfelek el akarják pusztítani Izraelt. Ezek a célok egyszerűek, idővel sem változnak meg és kölcsönösen ellentmondanak egymásnak. Izrael elfogadása avagy elpusztítása az egyetlen út a békéhez. Minden egyes megfigyelő az egyik vagy a másik megoldást kénytelen választani. Egy civilizált ember Izrael győzelmét támogatja, mivel annak célja defenzív, egy már létező és virágzó országot akar megvédeni. Ellenfelei pusztító célja pedig nyers barbarizmushoz vezet. 

Közel 60 éve próbálják az arab ellenfelek -most már iránnal és a baloldallal szövetégben – elpusztítani Izraelt, melyhez számos stratégiát felhasználtak már: észérvekkel próbáltak kétségbe vonni legitimitását, túlnépesedéssel, gazdasági szankciókat vezettek be, diplomáciai úton szerették volna megcsorbítani véderőit, harcoltak ellene a hagyományos módon, demoralizálták terror alkalmazásával és fenyegették már tömegpusztító fegyverek bevetésével is. Miközben Izrael ellenségei rengeteg energiát öltek abba, hogy céljaikat elérjék, néhány sikert el is könyvelhettek maguknak. 

Milyen irónikus, hogy az izraeliek, miközben az országukat érintő szakadatlan támadásokra reagáltak, idővel lemondtak arról, hogy megnyerjék a háborút. A jobboldal a győzelemre vonatkozó ravasz terveket szövögetett, a közép az egyoldalú lekenyerezéssel kísérletezett, míg a baloldalt a bűntudat és önvádolás marcangolta. Igen kevés izraeli van, aki értené a győzelem befejezetlen ügyét, hogy hogyan kéne az ellenséget szándékától megfosztani, és rávenni őt, hogy fogadja el a zsidó állam fennmaradását. 

Még szerencse, hogy Izraelnek csak Palesztinát kell legyőznie, és nem a teljes arab és muszlim világot, mely végül a palesztin vezetést fogja követni Izrael elfogadását illetően. Szintén szerencsés, hogy bár a palesztinok hatalmas állóképesség hírében állnak, mégis megverhetők. Ha a németeket és a japánokat 1945-ben, illetve az amerikaiakat 1975-ben fegyverletételre tudták kényszeríteni, hogyan úszhatná meg Palesztina a vereséget? 

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa, mely egy jelentős tényező az arab-izraeli konfliktus elhúzódásában

Persze az izraeli győzelemhez vezető út is rögös. Az ország általánosságban is nemzetközi nyomásnak van kitéve (például az ENSZ Biztonsági Tanácsa részéről), különösen pedig fő szövetségese, az USA kormánya felől. Ezért aztán, ha Jeruzsálem győzni fogy, az egy politikai irányváltással veszi kezdetét az Egyesült Államokban és más nyugati országokban. Ezeknek a kormányoknak arra kéne ösztönöznie Izraelt, győzzék meg Palesztinát arról, hogy veszített.  

Ez véget vetne annak a képnek, amit a gyenge Izraelről alkottak az osloi folyamat során (1993-2000), illetve a Libanonból és Gázából történt kettős csapatkivonást követően (2000-2005). Jeruzsálem Ariel Sharon miniszterelnökségének első három éve alatt (2001-2003) visszatért a fő sodorvonalra, és kemény hozzáállásának köszönhetően Izrael tényleges eredményeket ért el háborús erőfeszítéseit illetően. A palesztin szenvedély csak akkor kapott újból lángra, amikor 2004 végén világossá vált, hogy Sharon egyoldalú csapatkivonást tervez Gázából, és hogy ezzel Izrael lemondott a győzelemről. Ehud Olmert erőtlen miniszterelnökségét csak részben tudta orvosolni Benjamin Netanjahu az elmúlt évben. 

Irónikus, hogy az izraeli győzelemből még mindig nagyobb hasznot húzna Palesztina, mint maga a győztes fél. Az izraeliek bizonyára megszabadulnának egy már megkopott háborútól, de országuk így is egy működő, modern társadalom. Palesztina számára viszont a béke – amennyiben felébrednek abbéli visszataszító és be nem váltott álmukból, hogy szomszédukat elpusztítsák – lehetőséget kínálna arra, hogy a saját elátkozott kertjüket gondozzák, és felépítsék a maguk torz közösségét, gazdaságát, társadalmát és kultúráját. 

Így véleményem szerint a béke egyaránt jelentené a háború végét, ugyanakkor pedig valamennyi résztvevő fél egyéni előnyökhöz juthatna.

Print Friendly, PDF & Email

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=775

Bejegyzés: on 2010. máj. 14.. A bejegyzés kategóriái: Izraeli-palesztin konfliktus. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

fascistbook

Legutóbbi bejegyzések

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes