A muszlimok és a nyugatiak: pszichológiai különbségek

A muszlimok és a nyugatiak: pszichológiai különbségek

Írta: Nicolai Sennels, 2010. május, New English Review

Nancy Kobrin, “Az öngyilkos terror banalitása: az iszlám öngyilkos merényletek pszichológiájának valós arca” című könyv szerzőjének előszavával[1]

Amikor először olvastam Nicolai Sennels munkáját, mely egy bűnöző muszlimokkal végzett terápiát ír le Dániában, tudtam, hogy ez áttörő lesz. Remélem, hogy Ön, az Olvasó figyelmesen hallgatja meg szavait.

Számomra is megadatott a lehetőség, hogy muszlim őrizetesekkel készítsek interjút anélkül, hogy kihallgattam volna őket. Minneapolis rendelkezik a legnagyobb szomáliai muszlim diaszpórával Mogadishun kívül, tele volt velük a megyei börtön. A kérdés az volt számomra, hogy akarok-e kutatómunkát folytatni a témában, de az idő nyomása, a túl sok egyéb elfoglaltság és az egyik interjú során kapott halálos fenyegetés miatt úgy döntöttem, hogy nem vállalom.

Akárcsak Sennels, jómagam is azt a nyugati bűnüldöző hatóságok és a közvélemény részéről megfigyelhető értetlenséget szerettem volna tisztázni, hogy miért olyan nagyfokú a bűnözés a muszlim populáción belül. És miért van jelen ez a probléma azoknál az elítélteknél, akik az iszlámra tértek át, majd bebörtönzésük alatt azáltal váltak radikálissá, hogy más muszlim bűnözőkkel léptek kapcsolatba.

Az iszlám a tökéletes vallás azok számára, akik fenyegetve érzik magukat, mert ezzel tudják igazolni az örök „áldozat” szerepét. Ugyanakkor az iszlám „magasabbrendű” is a kereszténységnél, hiszen legutolsóként választották be a Sinai és az Újtestamentumba. Tökéletes alap a gyűlölet kivetítésére, nem? Az iszlám bátorít, ösztönöz a zsidók elleni gyűlöletre, legitimizálja azt, akárcsak a dzsihádot. Tökéletes az olyan sérülékeny személyiségnek, melynek gyűlöletre és ellenségre van szüksége. Emberek milliárdjai mászkálnak az utcán, akik az ilyen nézeteket vallják, és akiknek hasonló a felfogásuk. A gyengék vallásaként az iszlám hatalmas tömegeket vonz, amit még Eric Hoffer is megemlített 1951-ben megjelent, az Igazhitű című könyvében. Ha valakit egyszer sérelem ér, az iszlám gondoskodni fog róla.

Sennels nagy szakértelemmel ismerteti azokat a kulcsproblémákat, melyek miatt a muszlimok képtelenek beilleszkedni a nyugati kultúrába. Amit nem mond el, azt én fogom. Amivel foglalkoznunk kell az nem más, mint a paranoia. Sennels felhívja a figyelmet arra, hogy a nyugat határokat kénytelen maga köré vonnia, hogy életben maradjon. Az a fajta rögeszme, hogy gyűlölködünk, és zárkózottan viselkedünk olyan, mint a sorozatgyilkosság. Meg kell értenünk azokat a politikailag inkorrekt megfigyeléseket, melyeket Sennels is tesz, hogy képesek legyünk megragadni a lényeget a muszlim bűnözéssel kapcsolatban még akkor is, ha nehéz vele szembenézni.

A boldog, jól alkalmazkodó gyerekek nem válnak sem öngyilkos merénylővé, sem pedig bűnözővé. Akarjuk tudni, hogy mivel is van dolgunk ahelyett, hogy homokba dugjuk a fejünket és nem veszünk tudomást a terrorról. Nézzünk szembe a kihívással, ahogy Sennels is teszi. Ha a svédek kellő intellektuális bátorsággal rendelkeznének, Nicolai Sennelst, a dánt,  Nobel-békedíjjal kellene, hogy jutalmazzák amiért felállt és kijelentette, hogy „a császárnak nincs ruhája”. Ám ez egy dán mese, a svédek pedig leragadtak Ingmar Bergman drámájánál. Folytassam?

[1] Dr. Nancy Kobrin pszichoanalitikus, klinikai szakterülete a trauma. Phd-ját újlatin és sémi nyelvekből írta, ezen belül az aljamiára és az arab írásrendszert felhasználó óspanyolra szakosodott. Két kötetet is kitevő disszertációja Ahadith Musáról szól. A ’80-as évek elején kezdte el tanulmányozni a terrorista támadások elkövetőit, miután Libanonban felrobbantottak egy teherautót. Miután sok évet élt Minnesotában, megkérték, hogy tanítson a radikális iszlámról a Hennepin megyei rendőrfőnök helyetteseinek. Szakértője a minnesotai szomáliai diaszpórának, a Human Terrain System program egyik végzőse volt a kansasi Leavenworthben és őt jelölték ki arra, hogy ellátogasson Helmand tartományba. Új könyvének címe: Az öngyilkos terror banalitása: az iszlám öngyilkos merényletek pszichológiájának valós arca.

Háttér

2008. február 27. Egy hideg és szeles szerdai napon (egy olyan kerékpáros számára legalábbis, mint én) nagy levegőt vettem, megragadtam a mikrofont és valami olyat tettem, ami megváltoztatta az életemet. A Koppenhágai Polgármesteri Hivatal Integrációs és Szociális Ügyekért Felelős Hivatala előtt számos újságíró, egy híres MTV-bandában, az Outlandish-ben játszó hithű muszlim zenész, több tucat imám és muszlim szónok és párszáz, muszlim és dán háttérrel rendelkező szociális munkás gyűlt össze. Arról kezdtem el beszélni, amit már mindenki tudott, de senki nem akart vagy nem mert beszélni róla: akiket külföldi bűnözőknek, vallási szélsőségeseknek vagy terroristáknak titulálnak, illetve akik a jogsértő párhuzamos közösségeket alkotják (a konferencia címe „Különbözőség és biztonság a városban” volt), egytől egyig muszlimok. Amellett érveltem, hogy a „külföldi bűnözők” kifejezés helyett használjunk egy sokkal precízebb terminust, és a továbbiakban „bűnöző muszlimokról” beszéljünk. Pszichológusként, akinek már több mint száz muszlim páciense volt, arról beszéltem, hogy a politikusoknak és a hivatásos szociális munkásoknak fontos lenne megismerni a külföldi bűnözők kulturális és vallási hátterét. Ez kell ahhoz, hogy olyan célzott és legalább valamennyire hatékony tervet készítsünk, melynek segítségével csökkenthető a szociális nyugtalanság, az antidemokratikus vallási mozgalmak ereje és visszaszoríthatóak a külföldiek körében megjelenő erőszakos és antiszociális kezdeményezések.

Minden oldalról éles kritikát kaptam és egyáltalán semmi támogatást!

Ahogy a legtöbb katona a frontvonalban meghal az első bevetés alkalmával, sokaknak azok közül, akik szembe mernek szállni a politikai korrektséggel, negatív szakmai és társadalmi következményekkel kell számolniuk. Én sem voltam kivétel. A Szociális Ügyekért Felelős Hivatal világosan tudomásomra hozta: vagy tartózkodok a stigmatizáló kifejezések használatától, vagy másik állás után nézhetek. Valójában éppen azt igyekeztem elérni, hogy véget vessek a minden nem-muszlim bevándorlót sújtó ún. stigmatizációnak azáltal, hogy arra az egy csoportra helyezem a hangsúlyt, ami minden probléma forrása. De a városházával nem lehet ringbe szállni. A legnagyobb nemzeti újságok és a rádiós hírcsatornák megvették a sztorit, a média szakértők és a dán blogvilág pedig erősen kritizálni kezdte a polgármestert a szólásszabadság korlátozása miatt. Majd’ egy hónap telt el úgy, hogy nem volt nap, amikor ne lehetett volna olvasni a nevemet egyik vagy másik újságban, és azok, akik a szólásszabadságért harcoltak, ismét felvették a kesztyűt. Nem voltam ismeretlen pszichológus többé. Mindenki ismerte a nevemet, aki újságot olvasott Dániában és különösen az iszlámot kritizáló internetes blogok helyeztek reflektorfénybe.

Ahelyett, hogy befogtam volna a számat, úgy döntöttem, hogy könyvet írok azokról a tapasztalataimról, melyeket a több száz, muszlimokkal végzett terápiás ülés alkalmával szereztem. Az egész körülöttem zajló cirkusz azt jelezte, hogy ideje végre áttörni azokat a tabukat, melyek a bűnöző muszlimokat körüllengik. Továbbá igen nagy szükségét éreztem egy komoly anyag megírásának, mely a muszlim kultúra és a bűnöző, antiszociális magatartás közötti viszonyt elemzi. Sikerült kicsikarnom egy négy hónapra elegendő végkielégítést magamnak. Feltehetően én vagyok az első olyan pszichológus Koppenhágában, akinek 20 000 dollárt ígértek, ha önszántából hajlandó otthagyni az állását. Azt gondolom, hogy egyszerűen csak meg akartak szabadulni tőlem, ASAP. Katonai pszichológusként azonban egy jól fizető állást találtam, az Afganisztánból visszatérő katonák pszichés állapotát kellett felmérnem. A könyvemet is elkezdtem írni, melyben a muszlim kultúrát elemzem pszichológiai szemmel. A könyv címe: Bűnöző muszlimok között: egy pszichológus tapasztalatai Koppenhágában. (Free Press Society, 2009).

150 fiatal muszlim és 100 dán pácienssel folytatott terápia során (utóbbiak átlagéletkora és szociális háttere megegyezett muszlim börtöntársaikéval) arra jutottam, hogy a muszlimok kulturális és vallási élményei központi szerepet játszanak azok személyiségfejlődésében és bűnöző magatartásuk kialakulásában. A „bűnöző külföldiek” címke nem csupán pontatlan és általánosító. Egész egyszerűen nem fair a nem-muszlim külföldiekkel szemben és általában félrevezető.

A muszlim kultúra pszichológiai jellemzőinek áttekintése fontos. Dániába a világ minden tájáról érkeznek külföldiek és a hivatalos statisztikák szerint (Danmarks Statistik) a nem-muszlim bevándorlók körében kivétel nélkül kisebb a bűnözés mértéke, mint az őshonos dánok között. Még az oktatásba és a gazdasági életbe történő bevonódás után is valamennyi muszlim csoportban gyakrabban követnek el bűncselekményt, mint bármely másik csoportban. A fiatalok börtönében, ahol dolgoztam, tízből hét elítélt muszlim volt.

A könyvről számos magazin és újság is cikkezett, és beindította a vitát Dániában a kultúrális háttér és a bűnöző magatartás közötti viszony kapcsolatáról. A hivatásos pszichológusoknak készült dán magazin ezt írta:

…A Bűnöző muszlimok között arra provokál, hogy nyissuk fel a szemünket, meggyőző és számos konkrét példával van alátámasztva.

A középiskolai tanárok hivatalos magazinjában ez áll:

Sennels észrevételei és kritikai eszmefuttatása, melyek a fiatal bűnözőkkel kapcsolatos erőfeszítéseinkre irányulnak, méltóak arra, hogy széles körben megismerjék őket.

A legnagyobb nemzeti újságunk, a Jyllands-Posten pedig, ami a Mohamedet ábrázoló rajzokat is közreadta, így írt:

A könyv egy eredeti darabja annak az úttörő munkának, mely felhívja a figyelmet az egyén felelősségére és megmutatja, milyen hatást gyakorol a vallás a fiatalok identitásának kialakulására.

Harag

A muszlim kultúra meglehetősen másként látja a haragot, és sok szempontból ellenkezőleg ahhoz képest, amit mi itt nyugaton tapasztalunk.

A nyugati kultúrkörben a harag kifejezése és a fenyegetőzés valószínűleg a leggyorsabb módja annak, hogy leírjuk magunkat. A beszélgetések során azok, akik elveszítik a türelmüket, automatikusan vesztenek, és feltételezem, hogy a legtöbb ember szégyelli magát és úgy érzi, alacsonyabb rendűvé vált a többiek szemében miután indulatának adott hangot a munkahelyén vagy otthon. A muszlim kultúrában az aggresszív viselkedés, különösen a fenyegetőzés általában elfogadott, sőt elvárt a konfliktusok és a társadalmi ellentmondások kezelésében. Ha egy muszlim férfi nem fenyegető módon reagál egy inzultusra vagy egy provokációra (a muszlim nők esetében többnyire az a kívánatos, ha alázatosak maradnak és nem erősködnek) gyengének fogják őt látni, akire nem lehet támaszkodni és így méltóságát veszti.

A legtöbb nyugati szemében éretlen és gyerekes az, aki nemtetszésének fenyegető viselkedéssel ad hangot. Ahogy a dán mondás is tartja: „…csak a kis kutyák ugatnak. A nagy kutyáknak erre nincs szüksége.” Ez a mondás mélyen gyökerezik a kulturális pszichológiánkban, mint egyfajta útmutatás a civilizált társas viselkedéshez. Számunkra az aggresszió a gyengeség egyértelmű jele. Annak a jele, hogy az illető nem képes uralkodni magán és képtelen kezelni az adott helyzetet. Szemmel láthatóan az emberek azon képessége, hogy nyugodtak és magabiztosak tudnak maradni, lehetővé teszi számukra, hogy építő jellegű párbeszédet folytassanak. Tényszerű tudásuk, a józan paraszti ész és az a képesség, hogy átgondolt érveket tudnak felsorakoztatni, erejüket mutatja.

Nyugati szemmel tehát az az iszlám kifejezés, hogy „szent harag”, teljességgel ellentmondásos. Ez a két szó ugyanabban a mondatban számunkra összeférhetetlen. A muszlimok terrorral fenyegető és erőszakos reakciója a dán Mohamed karikatúrákra, melyek prófétájukat egy üzenetét erőszakosan hirdető emberként tüntetik fel, a nyugat szemében ironikusnak tűnik. A muszlimok aggresszív válasza egy olyan képre, ami a prófétájukat indulatosnak ábrázolja, egyértelműen megerősíti azt az igazságot, amit Kurt Westergaard szatirikus képén érhetünk tetten.

Ennek a kulturális különbségnek az ismerete felbecsülhetetlenül fontos, amikor muszlim hatalmakkal és szervezetekkel van dolgunk. A politikai nézeteltérések kezelése esetünkben diplomatikus párbeszédeken keresztül zajlik, így amikor muszlim vezetőkkel találkozunk, empátiát tanúsítunk, törekszünk a kompromisszumra és használjuk a józan paraszti eszünket. Ezt a békés hozzáállást a muszlimok gyengeségnek veszik, és a bátorság hiányaként értelmezik. Így a nyílt harccal járó esetleges kockázatok elkerülése számukra a gyengeség jele, amit ha egy muszlim kultúrában észrevesznek, azonnal vérszemet kapnak.

A kontroll helye

Létezik egy másik lényeges különbség a nyugati és a muszlim kultúrkörben nevelkedettek között; ez pedig a kontroll helye. A kontroll helye vagy lókusza egy pszichológiai kifejezés, mely arra utal, hogy életünket milyen mértékben rendeljük alá belső vagy külső tényezőknek. Nyilvánvaló, hogy pszichológiai szempontból a nyugatiak úgy érzik, hogy életüket elsősorban belső erők határozzák meg – vagyis mi magunk. Ez megnyilvánul abban, ahogyan a dolgokat látjuk, ahogy az érzéseinket kezeljük, ahogy gondolkodunk, ahogy a környezetünkben élő emberekhez viszonyulunk, a motivációnkban, a többletben, amivel rendelkezünk és abban ahogy kommunikálunk. Ezek a belső tényezők azok, amik az életünket irányítják és meghatározzák azt, hogy jól érezzük magunkat és magabiztosak vagyunk vagy sem. A nyugati könyvtárakban több méternyi található a „hogyan segíts magadon?” könyvekből. Az újságárusok tucatnyi magazint kínálnak nők és férfiak részére egyaránt, amik megmondják, hogyan teremtsünk boldogabb és sikeresebb életet magunknak. A telefonkönyvekben több oszlopot tesznek ki a pszichológusok, edzők és terapeuták címei. Ezek a dolgok egytől egyig abban szeretnének segítséget nyújtani, hogy olyan életet éljünk, amilyet mi akarunk. Persze néhányan azzal érvelnek, hogy ez a befelé tekintés túlzó, és hogy egyszerűen csak csinálni azt, ami magunk és mások számára hasznos az itt és mostban sokkal eredményesebb lenne, de mégis ez az, ahogy a kultúránk működik.

Mindezek a dolgok a muszlim kultúrában és országokban nem léteznek. Azt a kevés pszichiátriát és pszichológiát is, amit csupán néhány egyetemben tanítanak a muszlim világban, a nyugatról importálták. Többnyire olyan tanárok tanítják, akik nyugati egyetemeken tanultak, és nincsenek gyökereik a muszlim világban.

De a muszlimoknak van valami más. Szigorú külső szabályok, hagyományok és az emberi viselkedésre vonatkozó törvények. Van egy istenük, aki meghatározza életük folyását. Minden jövőbeli tervre vonatkozó kijelentést „inshallah” követ; vagyis ha isten úgy akarja. Befolyásos muszlim papokkal rendelkeznek, akik minden pénteken meghatározzák a közösség által követendő irányokat. Megmondják, milyen politikai nézeteket kell vallani, hogyan kell gyereket nevelni és hogy hogyan, illetve hogy egyáltalán kell-e integrálódni a nyugati társadalmakba.

A kontroll helye központi a problémáink megértése és azok megoldása tekintetében. Ha egy olyan kultúrában nőttünk fel, ahol azt tanultuk, hogy „…én vagyok életem kovácsa: én vagyok lelkem kapitánya”, ahogy azt William Ernest Henley is megírta 1875-ben híres költeményében, az Invictus-ban, akkor ha személyes problémánk van, magunkba tekintünk és ezt kérdezzük magunktól: „…Mi az, amit rosszul csináltam?” és „Hogyan tudok változtatni a helyzeten?” Azok, akiket egész életükben arra tanítottak, hogy a külső szabályok és a hagyományok sokkal fontosabbak, mint az egyéni szabadság és az önreflexió, ezt fogják kérdezni: „Ki tette ezt velem?” és „Ki az, akinek tennie kell valamit értem?”

A kontroll lókusza tehát központi arra vonatkozóan, hogy az egyén hogyan értelmezi a szabadságot és a felelősséget. Habár a mi keresztény alapú társadalmainkban bizonyos helyzetekben túl nagy hangsúlyt fektetnek a bűntudatra, ez is megerősíti az egyén azon képességét, hogy felelősséget vállaljon, és megváltoztassa az életét. Az iszlám és a Korán által befolyásolt társadalmakban kevésbé érhető tetten a bűntudat, így jobban érvényesülhet egy olyasfajta követelés, hogy a környezet alkalmazkodjék az egyén kívánalmaihoz, vágyaihoz. Követelhetik az iszlám ruha viselését, ami miatt több muszlimban felmerülhet az a fajta igény, hogy a mi nyugati társadalmainkat is iszlamizálják, de igen jó ürügy ez arra is, hogy magukat áldozatként tüntessék fel, és véget nem érő követelésekkel forduljanak a környezetükhöz. A terápia során mint a lelkiismeret hiánya nagyon nyilvánvaló módon mutatkozik meg ez a fajta kulturális tendencia. Az erőszakos muszlimok sztenderd válasza mindig ez volt: „…az ő hibája, hogy megütöttem. Provokált.” Az ilyen kifogások azt mutatják, hogy ezek az emberek saját reakcióikat úgy élik meg, mint amit külső tényezők okoztak, nem pedig saját érzelmeik, motivációik vagy szabad akaratuk. Ha inzultus ér bennünket, az ekkor megjelenő érzéseket egyéni vérmérséklettől függően ugyan vissza tudjuk fogni, az ilyen önreflexió a muszlimok körében nem olyan mértékű, mint a nyugatiak között. Csak egyvalakitől függ, hogy összever-e valaki mást: attól, aki üt. hasonlóan, csak egyvalakitől függ, hogy inzultálva érzi-e magát. Ha megvernek, illetve úgy érezni, hogy inzultáltak, teljesen különböző szociális történés. Az utóbbi tőlünk függ, míg az előbbi kizárólag a külső körülményektől. Sajnálatos módon ezt a tényt nem veszik figyelembe a muszlim kultúrában, és nyilvánvalóan nem veszik figyelembe azok sem, akik a gyűlöletbeszédre, a rasszizmusra és a becsületsértésre vonatkozó törvényeket támogatják.

A régi indiai közmondás világosan szemlélteti a mentalitásban fellelhető különbséget:

Kényelmesen mehetsz bárhová, ha cipőt húzol a lábadra, vagy követelheted, hogy a Föld teljes felszínét finom bőrrel vonják be.

Ez csupán annak kérdése, hogy hol van a kontroll.

Önreflexió vs. következmény

Jómagam is láttam a muszlimoknál azt a kulturális különbséget, ami a kontroll helyére vonatkozik. Számtalan elhibázott társadalmi és integrációs kezdeményezés hátterében ez áll. A jóléti rendszerünk nyújtotta széleskörű támogatása mellett az állami intézmények számos szórakozási lehetőséget és útmutatást kínálnak a bűnöző muszlim fiataloknak abban reménykedve, hogy az ilyen nagylelkűség hatására egyébként megjelenő hála és bizalom jó kapcsolatot, tiszteletet teremt és hajlandóságot az együttműködésre. De amikor egy-egy társas összejövetel és a türelmes szociális munkásokkal történő találkozó véget ér és felmerül az érett viselkedésre vonatkozó igény, a „kölcsönös tisztelet” gyakorta köddé válik.

A nyugati emberek úgy gondolják, hogy a “mi mércénk” határozza meg, hogy az emberek számára minek van jelentősége. Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy ha iránymutatásban részesülnek és kapnak egy második esélyt, az emberek többsége megfogadja majd a tanácsot, és arra fogja használni ezt a lehetőséget, hogy fejlődjön. Tartózkodunk attól, hogy szigorú korlátokat állítsunk fel, mert nem szeretünk ha az emberek büntetve érzik magukat, még ha a motivációnk az is, hogy megakadályozzuk, hogy az emberek kárt tegyenek maguk vagy mások életében.

Rá kell döbbenünk, hogy mennyire fontos a rugalmasság, ami által képesek vagyunk a megszokott kulturális dobozokon kívül gondolkodni. A dán filozófus, Søren Kierkegaard-ot szeretném idézni Vagy-vagy: az élet töredéke című könyvéből:

„Ha valóban segíteni akarunk egy embernek, mindenek előtt azt kell megértenünk, hol is van ő valójában. Ez a titka a segítés művészetének. Az, aki erre képtelen, csupán arrogáns.”

Az európai, ausztrál és észak-amerikai politikusok már eddig is több trillió eurót és dollárt költöttek arra, hogy elkerüljék azt, ami nyilvánvalóan elkerülhetetlen, vagyis a muszlimok nem megfelelő integrációját. A pénzből olyan lehetőséget biztosítanak, amit a beilleszkedésre képtelen külföldiek csak akkor vesznek igénybe, ha akarnak. Néha ugyan megpróbálják, de csak ritkán működik. Meg kell értenünk, hogy olyan emberekkel van dolgunk, akiknek kultúrájában a „kontroll helye kívül van”. Számukra az önreflexió és a felelősségvállalás közel sem annyira fontos.

Szociális munkásként töltött éveim alatt, majd később, amikor pszichológusként antiszociális egyénekkel foglalkoztam, megértettem, hogy kizárólag az alábbi három lépés segíthet abban, hogy érdemben változtatni tudjunk:

1. Segítségnyújtás és tanácsadás. Ha ez nem működik, akkor
2. Határok felállítása és korlátozás. Ha ez nem működik, akkor
3. Szembesítés a következményekkel.

Lehet, hogy amit itt állítok, sokkal inkább politikai mintsem pszichológiai jellegű. Ugyanakkor a muszlimokkal folytatott terápia során nyert széleskörű tapasztalatom azt mondatja velem, hogy nem engedhetjük meg, hogy városainkat olyan  párhuzamosan működő, jogsértő közösségek tegyék tönkre, mint amilyenek a bűnöző muszlim csoportok, melyek túlterhelik a jóléti rendszert, és erőszakosságuk miatt joggal keltenek félelmet a nem-muszlimokban. Olyan szigorú konzekvenciákat kell felállítani, hogy az antiszociális módon viselkedő muszlimok maguk is belássák, jobban járnak, ha visszatérnek abba a muszlim országba, amit elfogadnak, és ahol saját kultúrájuk is elfogadja őket.

A hibát ott követjük el, hogy már az elején túl hosszúra engedjük a pórázt, és a törvényszegő fiatalok szabadságát, ha hibáznak, csak késlekedve korlátozzuk. Ez idő alatt a fiatalok rossz szokásokkal, barátságokkal és a bűnlajstrom bővítésével gyakran a saját életüket is tönkreteszik. Sok kollégámmal együtt nekem is az a tapasztalatom, hogy az egyetlen működő út, ha már a legelején a rövid pórázt vetjük be. Ezután ha látjuk, hogy a nehéz esetek képesek mit kezdeni az egyre növekvő szabadsággal, bővíthetjük a rendelkezésükre álló lehetőségeket.

Ez a fajta „rövid póráz” taktika valójában nagyon is tetten érhető abban, ahogyan mi, nyugatiak a gyermekeinket neveljük. Az iskolát, a házi feladatot és a helyes viselkedést illetően szigorú elvárásokkal indítunk. Később, ahogy a gyerekek egyre idősebbek és érettebbek lesznek, több szabadságot kapnak a szüleiktől. 21 éves korukra pedig már képesnek tartjuk őket arra, hogy kezükbe vegyék az életüket, és hogy szabadon megválasszák, mit szeretnének tanulni, milyen partnert akarnak maguk mellett tudni, milyen vallást akarnak gyakorolni, illetve életmódot folytatni.

A muszlim kultúrkörben ez másként van – különösen ami a fiúkat illeti. Rengeteg szabadsággal rendelkeznek a korai időszakban, majd ahogy növekednek egyre több és több kulturális/vallási szabálynak és elvárásnak kell megfelelni, hogy a családot támogassák. Nem ritka, hogy 20 éves korukra szüleik már kiválasztották jövendőbeli feleségüket vagy férjüket. Az élet más területein is kevesebb a szabadságuk: elvárják tőlük például, hogy felsőfokú képesítést szerezzenek, vagy ha kell, a család kisboltjában dolgozzanak, vagy éppen annak jóhírét ápolják azzal, hogy rendszeresen részt vesznek a pénteki imádságon a helyi mecsetben.  Nyugaton az „oktatási piramis” fejjel lefelé áll; kezdetben kevesebb a szabadság, később nagyobb az önmagunkért vállalt felelősség. A muszlim kultúrában a piramis a szélesebb végén pihen; kevésbé várják el egy kisfiútól, hogy civilizáltan viselkedjen, később pedig, ahogy egyre inkább kompetenssé válik a család és a vallás tekintetében, szabadsága beszűkül.

A muszlim identitás

A 150 muszlim közül, akikkel terápiát végeztem, csupán maréknyi vallotta magát dánnak. Többségük olyan szomáliainak, töröknek, marokkóinak, pakisztáninak és irakinak látta magát, aki Dániában él. Szinte egyikük sem gondolta azt, hogy a dán társadalom integrált tagja lenne. Elidegenítettnek érezték magukat olyannak, akik szemben állnak a dánokkal és a dán társadalommal. Nem érezték magukat itthon.

Ez valódi sokk volt számomra. Sok muszlim páciensem második vagy harmadik generációs bevándorló volt, de még mindig nem tekintették magukat dánnak. Valójában úgy tűnt, hogy sokan közülük még vallásosabbak lettek és jobban gyűlölik a nem-muszlimokat, mint az első generációs bevándorló szüleik. Nyilvánvaló volt számomra, hogy meglehetősen különbözőnek, sőt jobbnak látták magukat, mint a nem-muszlimok. Azok a fiatal dánok, akik érdeklődést mutattak az iszlám iránt, még a nem gyakorló muszlimok figyelmét is rögtön felkeltették. Hasonlóan reagáltak a keményvonalas muszlimok is. Az erő mindig a vallásosabb muszlimok, a fanatikusok és az erősek körében koncentrálódik. A muszlimok közül a legnépszerűbbek az igaz iszlamisták voltak. Az ilyen egyének általában férfiak gondosan nyírt szakálllal, elegáns szemüveggel, akiknek megjelenése arrogáns, jómodorúak, jólöltözöttek, ágyukon ott hever a Korán, azokkal a CD-kel együtt, amik a Korán olvasatát tartalmazzák. Jellemzően egy sor összeesküvés elméletet sorolnak fel, melyek „bizonyítják”, hogy a nyugat – különösen az USA és az a néhány millió zsidó, aki még a Földön él – okozza a muszlim világ valamennyi problémáját.

Jómagam semmiféle statisztikát nem végeztem, azonban tapasztalataim számos, a muszlim identitással foglalkozó európai kutatással egyértelmű összefüggést mutatnak. Egy a Le Figaro-ban közzétett francia felmérés azt mutatja, hogy a becslések szerint ötmillió muszlim közül, aki az országban él, csupán 14 %-a vallotta magát „inkább franciának, mint muszlimnak.”  A német belügyminisztérium kutatása szerint a Németországban élő muszlimoknak csak 12 %-a tartja magát inkább németnek, mint muszlimnak. Egy dán felmérés szerint, amit a dán miniszterelnök és Muslim Naser Khader által vezetett, a muszlimokért és a demokráciáért küzdő szervezet, a Demokratikus Muszlimok (Democratic Muslims) közölt, a Dániában élő muszlimoknak csak 14 %-a illette magát azzal a jelzővel, hogy „demokrata és dán”. Naser Khader egyébként így reagált könyvemre:

Az a professzionális szaktudás, amivel Nicolai Sennels rendelkezik, tartozzék bármely párthoz is, egészen kivételes. A Nicolai Sennels könyvében sorakozó világos gyakorlati példáknak köszönhetően jónéhány beilleszkedési probléma megértéséhez kerül közelebb az olvasó. A könyv elolvasása javasolt valamennyi iskolai tanárnak, szociális munkásnak és törvényhozónak.

Mivel Khader maga is muszlim – olyannyira, hogy egy könyvet is írt a muszlim kultúráról (Becsület és szégyen) – ez egy igen komoly megtiszteltetés pszichológiai következtetéseimnek. Muszlimnak lenni egyértelműen felülír bármely nemzeti hovatartozást. Samuel P. Huntington – aki a Civilizációk összecsapása és az új világrend megteremtése című könyv szerzője – az ún. „U” analógiáról beszél. Eredményeim nagyon közel állnak ahhoz, amit Huntington említ. Az „U” két felső „tornya” egyrészt a muszlimok „Ummához való tartozását” (ez a muszlim világközösség neve), másrészt pedig a „törzshöz való tartozást” (más muszlimokhoz történő csatlakozás, akik egyazon földrajzi helyen élnek) jelöli. Az „U” alsó része a nemzeti identitás. A nyugatiaknál ez épp ellenkezőleg néz ki, az „U”  nálunk fejjel lefelé áll. Erősebb az országhoz való elköteleződés érzése, mint a vallásunkhoz vagy valamely csoporthoz.

Ha az integráció csupán a nyelv elsajátítását és munkahelyszerzést jelent, az nem olyan nehéz. De ha magában foglalja annak a mentális szokásnak a kifejlesztését is, hogy a nem-muszlimokat ugyanúgy tiszteljék, a legtöbb muszlim számára ez egyszerűen lehetetlen. Különlegesnek tekintik magukat, mindig azon vannak, hogy együtt maradjanak, létrehozzák a saját muszlim/iszlám párhuzamos közösségeiket, elválasztva érzik magukat és kevesebb tiszteletet mutatnak a nem-muszlimok felé. A valódi integráció esetében nem szükségszerű, hogy valaki megváltoztassa a vallását. Azonban a muszlimoknál ez minden bizonnyal kulturális szemléletváltást feltételez. Világos, hogy nagyon kevés muszlim rendelkezik kellő akarattal, szociális szabadsággal és erős személyiséggel ahhoz, hogy végigmenjen egy ilyen pszichológiai kihívást jelentő folyamaton.

Ez tehát A kérdés. Vajon kielégítő módon, a szükséges mértékben fog-e megtörténni a muszlimok integrációja? Ha azt gondoljuk, hogy igen, mire alapozzuk ezt a feltételezést? Ha nem, mik lesznek a várható következmények?

Becsület

A muszlim kultúrában a becsület központi fogalom. Sok dán újság volt szemtanúja a muszlimok tömeges dühkitörésének, amikor az újságok egymást követően Mohamedet ábrázoló dán karikatúrákat közöltek. Megértették, hogy a muszlimokat igen könnyen ki lehet hozni a sodrukból.

Miféle becsület az, amit a terror eszközével és bojkottal kell megvédeni? Valóban becsületről beszélünk? Akkor talán igen, ha egy olyan kultúra szemüvegén át nézzük, amit egy 1400 évvel ezelőtt írt könyvre alapoznak. Azonban a modern nyugati pszichológia szemszögéből nézve egész biztos, hogy nem a válasz. A mi nézőpontunk szerint az ilyen viselkedés közelebb áll a becstelenséghez.

Ha valaki egyfolytában mást mutat, mint ami, ha bizonytalan és aggresszívan reagál, ha kritika éri, az az alacsony önértékeléséről tanúskodik. Sajnos a muszlim kultúra azt diktálja a férfiaknak, hogy a kritikát teljesen személyesre vegyék, és gyerekes reakciókra ösztönzi őket.

A teljes magabiztosság megadná az egyénnek azt a képességet, hogy ezt gondolja vagy mondja: „Oké. Neked van egy saját véleményed rólam vagy a vallásomról. Az én véleményem más, és mivel bízok magamban, nem engedem, hogy a magamról és a lényegi értékeimről alkotott képet megzavard.” Tisztában lenni saját erényeinkkel és gyengeségeinkkel és elfogadni azokat, a megfelelő mértékű önbizalom lényege és alapja.

Ha valaha is töltöttél volna némi időt egy muszlim közösségben, mindez teljesen világos lenne a számodra. Folyamatosan azon kapnád magad, hogy igyekszel nem megbántani senkit, és úgy bánsz mindenkivel, mintha záptojásból lenne. A viccek, az irónia és különösen az önirónia addig jók, amíg nem léteznek. Ez egy olyan felszínes társadalmi légkört teremt, melyben egy egészségtelen hierarchia lesz úrrá, mert senki nem mer például rámutatni a gyerekes férfiak gyengeségeire vagy viccet csinálni az erősekből. Van egy régi dán mese egy kicsi fiúról, aki leleplezi a meztelen királyt; „De hisz nincs is ruhája!!” – így hozva zavarba a büszke királyt, aki az ő nem létező varázsruháját viseli, ami csak a „jó emberek” számára látható (a király valóban meztelen volt – mert a szabó rászedte!). Egy ilyen történet soha nem tudott volna megszületni egy muszlim kultúrában.

Sok fiatal muszlimból lesz támadó. Ez nem csupán azért van, mert a muszlim kultúra elfogadó az aggresszió tekintetében, hanem azért is, mert a muszlim becsület-mentalitás törékennyé és bizonytalanná teszi a férfiakat. Ahelyett, hogy rugalmasak lennének és humorral kezelnék a helyzeteket, merevvé és törékennyé válnak, üvegszerűvé, nárcisztikus személyiségekké.

Sajnálatos, hogy a legtöbb újságíró és médiában dolgozó a „becsület” kifejezést használja, amikor olyan bűncselekményeket ismertetnek, ahol a támadó azzal érvel, hogy megsértették a becsületét. Mivel a becsület fogalma teljességgel beleívódott a muszlim kultúra társadalmi szabályaiba, ezért úgy tartják, hogy meg kell védeni azt, ha veszély fenyegeti. Ez odáig terjed, hogy nőket ütlegelnek vagy meggyilkolják őket, ha olyan alapvető emberi jogokat követelnek maguknak, mint a szexuális partner szabadon történő megválasztása. Azzal, hogy ezt a kifejezést használja abban az értelemben, ahogy a támadó is használja, a média automatikusan annak az egyértelműen pszichopata és nárcisztikus kifogásnak, -hogy miért bánjunk egy másik emberrel rosszul,- nézőponját veszi fel. Ehelyett a mi nyugati kultúránkat kéne alapul venni akkor, amikor az ilyen bűncselekményeket jellemezzük. Az olyan kifejezések, mint a „családi kivégzés”, a „gyerekes féltékenység”, a „mániás ellenőrzés” vagy a „bizonytalanság” pontosabban megfelelnének annak, ahogy az ilyen viselkedésre a kultúránkban tekintünk..

A nem megfelelő integráció következményei

A Világgazdasági Fórum egy jelentést közölt Iszlám és a nyugat: éves jelentés arról, hol is tart a párbeszéd – 2008 címmel, melyben egy 12 nem-muszlim és 12 muszlim országban készült felmérés eredményeit közlik. A jelentés utolsó pontja a következő kérdést boncolgatja: „Ön valóban úgy gondolja, hogy a muszlimok és a nyugati világ közötti erőszakos konfliktus elkerülhető?” Mind a 24 országban a többség igen-nel válaszolt. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy bíznak abban, hogy  a békés fejlődés valóban be is fog következni. És ami igen meggyőző: 22 ország a 24-ből azzal számol, hogy „a muszlimok és a nyugati világ közötti viszony csak rosszabb lesz.”

Ez a felmérés világosan megmutatta, hogy miközben nagy a tábora azoknak, akik az iszlám és a nyugat közötti feszültség békés megoldásában reménykednek, az emberek szemmel láthatóan nagyon pesszimisták.

A dolgok nem a béke irányába mutatnak.

Személy szerint én is hasonlóan vélekedek, mint a felmérés résztvevői. Hiszem, hogy az erőszakos konfliktus elkerülhető. Ugyanakkor az esély erre hónapról hónapra csökken. Évekkel ezelőtt túljutottunk azon a ponton, ahol egy ilyen konfliktus még drasztikus lépések megtétele nélkül elkerülhető lett volna. A drákói intézkedések közé tartozhatna a muszlim bevándorlás felfüggesztése; a nyugati iszlám szervezetekhez és vezetőikhez intézett reformkövetelések; az integráció csavarjának szorosra húzása; a közel-keleti olajfüggőség enyhítése; az extrémen túlnépesedett és elszegényedett országok lakóinak ösztönzése, hogy kevesebb gyermeket szüljenek; az ENSZ-hez hasonló szervezet létrehozása, kifejezetten demokratikus országok számára; az EU megállítása, amikor az az európai országokat arra kényszeríti, hogy még több muszlim bevándorlót és menekültet fogadjanak be; és talán a nyugati, világi törvényekhez alkalmazkodni képtelen muszlimok visszaküldése szülőhazájukba.

Feltehetően ilyen drasztikus lépések megtételére lenne szükség. A politikusaink azonban úgy döntöttek, hogy a „hosszú pórázt” vetik be elsőként, és csak később, hosszas hezitálás után rövidítik meg azt, ha a dolgok rosszra fordulnak. Ilyen politikusok mellett az iszlamisták kedvükre hátradőlnek és élvezik a show-t. A „hitehagyott”, szabad, nem-iszlám nyugat pusztulása magától fog bekövetkezni.

Mivel a muszlim világ már itt van – Európa, Ausztrália és Észak-Amerika muszlim gettóinak ezreiben – annak esélye, hogy erőszakos konfliktusra kerüljön sor a világ nyugati városaiban, igen nagy.

Alaposabban meg kell értenünk a muszlim kultúrát, ha azt akarjuk, hogy képesek legyünk megállítani egy ilyen katasztrófát. Meg kell értenünk, hogy lehetetlen muszlimok tömegeit integrálni a mi nyugati társadalmainkba. Meg kell értenünk, hogy az a konfrontációt kerülő stílus, ahogy mi nyugatiak a konfliktusainkat kezeljük, a muszlim vezetők szemében gyengévé és sebezhetővé tesz bennünket. Meg kell értenünk, hogy a muszlim kultúra sokkal erősebb és határozottabb, mint a mi mentegetőző, önmegbocsátó nyugati kultúránk. Meg kell értenünk, hogy a muszlimok csakis egy muszlim kultúrában érzik otthon magukat, és hogy ezért a nyugat iszlamizációjára vonatkozó vallási igényük soha nem fog alábbhagyni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy egy népszerű iszlám pap egy muszlim területet iszlám-nak kiált ki (az ilyen kijelentések az iszlám hagyomány részét képezik, és világszerte fültanúi lehetünk – Kínában, Thaiföldön, a volt Jugoszláviában, Oroszországban, Afrikába stb.), és azt parancsolja követőinek, hogy minden olyan nem-muszlim hatóságot támadjon meg, amelyik belép a területre, polgárháborúról beszélünk. Egyetlen állam sem tűr meg egy ilyen hatóság elleni támadást, és meg kell akadályoznia, hogy megtörténjék, vagy hogy elterjedjen. Ezek a  „No Go [bemenni tilos]”, önmagukat kormányzó területek már tele vannak erőszakos bűnözőkkel, fegyverekkel és iszlám szélsőségesekkel. Feltehetően nem fogják önként letenni a fegyvert és feladni magukat a hatóságok előtt. Ilyen iszlám kijelentések már elhangoztak nem hivatalos szinten. Minden nyugat-európai országban találunk ilyen „No Go” területeket, ahol a rendőrök és a hatóságok olyan veszélynek vannak kitéve, mint a repkedő kövek Eközben az iszlám hatóságok, mint amilyenek az imámok és az otthon alakult saria bíróságok szabadon uralkodnak ezeken a „No Go” térségekben, muszlim gettókat létrehozva.

Miután maguk a muszlimok meséltek a kultúráról, amiben élnek, a vallásról, a hazájukról, a muszlim gettókról arról, hogyan látják a nem-muszlimokat, a demokráciáról, a nőkről és a szabadságról, nem reménykedem többé abban, hogy ez a konfliktus megúszható „vér, verejték és könnyek” nélkül. Sok idealista nő és férfi sok éves munkájába fog kerülni, mire eljutunk egy olyan pontra, ahol biztosak lehetünk abban, hogy a szabadságszerető kultúránk győzelmet aratott egy ilyen konfliktusban. A jelenlegi helyzet alapján egy effajta győzelem egyáltalán nem lenne biztos. Remélem, hogy sok hős lesz, aki ki fog állni azért, amiben mi mindannyian hiszünk, és nem felejti el, milyen könnyű is elveszíteni azt. Ezek az emberek írhatnának levelet a helyi újságoknak, tanulmányozhatnák a Koránt és a bűnözési statisztikákat (ez a két forrás elegendő, hogy meggyőződj róla: a muszlim bevándorlás nagyon rossz ötlet). Ezután már magabiztosan képviselhetik véleményüket, ha az ebéd, a munka vagy a családi vacsora közben a beszélgetés az iszlámra és a muszlim bevándorlásra terelődik. Egy hétköznapi polgárokból álló népszerű mozgalom, mely felveszi a kesztyűt az éretlen és pszichológiailag egészségtelen iszlám kultúrával szemben, lenne az út és a cél. Semmi sem fontosabb ennél.

A 2008. február 27-én megrendezett „Különbözőség és biztonság a városban” nevet viselő konferencia eredménye az ún. „Ötletgyűjtemény” lett. 118 elképzelést foglal magában arról, hogy mit kell tennie a médiának, a rendőrségnek, az államnak, a politikusoknak és a dánoknak, hogy elősegítsék az integráció ügyét. Tulajdonképp egyetlen ötlet sem akadt arra vonatkozóan, hogyan járulhatnának hozzá maguk a külföldiek a mind’ jobb beilleszkedéshez.

Nicolai Sennels elérhetősége: nicolaisennels@gmail.com

Print Friendly, PDF & Email

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=1170

Bejegyzés: on 2010. okt. 15.. A bejegyzés kategóriái: Nicolai Sennels pszichológus, Tanulmányok. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

fascistbook

Legutóbbi bejegyzések

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes