A bevándorlókhoz való hozzáállás

A „stigmatizációs érv”: az integrációs vitában felbukkanó legbutább érv

Írta: Nicolai Sennels, Gates of Vienna

Az integrációs vitában már túl régóta uralkodik a „stigmatizációs érv”, változatlan formában, annak ellenére, hogy az minden logikát és az emberi viselkedésre vonatkozó alapvető ismeretet nélkülöz.

Zsebpszichológia forrás nélkül

Illegális utcafoglalás imáhozA stigmatizációs érv egy sor nem hivatalos, amatőr módon félreértett freudi nonszenszen alapul. Például, hogy a „nyomás ellennyomást vált ki” és, hogy éppen ezért a muszlim bevándorlók antiszociális viselkedése természetes (ezért jogos?) válasz a környezetükből érkező kritikára. A stigmatizációs érv támogatói így megteremtik a maguk ésszerűtlen és önmagát erősítő integrációs problémákat érintő modelljüket. Mivel az antiszociális viselkedés még több kritikát eredményez (az állampolgárok kétségesnek tartották, hogy az integráció sikeres lehet; az újságírók a muszlimok által elkövetett bűncselekményekről számolnak be – ezeket az elkövetőket a média gyakran úgy jellemzi, hogy „ázsiaiak”, „bevándorlók” vagy egyszerűen csak „fiatalok”; a politikusok a bevándorlást szigorúbb szabályokhoz kötnék és keményebb törvényeket hoznának), ami (a stigmatizációs érv szerint) közvetlen oka a még antiszociálisabb viselkedésnek.

A stigmatizációs érv téves „integrációs-háromszöge” a következő pontokat foglalja magában:

  1. Kritika
  2. A stigmatizáció érzése
  3. „Természetes” antiszociális reakció

Ami pedig…

  1. …még több kritikához vezet…

…és így tovább körbe-körbe

A „stigmatizációs teoretikusok” szerint ebből a gonosz integrációs-háromszögből csak akkor lehet kitörni, ha a média, a politikusok és a nem-muszlimok nem bírálják többet a muszlimokat antiszociális viselkedésükért. Bárki, aki csak egy kicsit is ért az emberi viselkedéshez és pszichológiához tudja, hogy a viselkedésben tartós változások csak akkor következhetnek be, ha az emberek maguk jönnek rá problémás viselkedésükre, változtatni akarnak és rendelkeznek elegendő érzelmi és intellektuális többlettel ahhoz, hogy változtatni tudjanak.

Az integráció háromszöge ténylegesen így kellene, hogy kinézzen:

  1. A nyugati társadalmak részéről megjelenő természetes igény az integrációra és arra, hogy a bevándorlók alkalmazkodjanak a nyugati viselkedési normákhoz
  2. A muszlimok érzése, hogy elnyomják őket
  3. A muszlimok gyerekes és szociálisan elfogadhatatlan viselkedése

Ami pedig…

  1. …még több követelést eredményez a társadalmilag akceptálható viselkedésre vonatkozóan (aminek a muszlimok többsége nem tud megfelelni)

…és így tovább körbe-körbe.

Így az egyetlen tartós és értelmes módja annak, hogy kikerüljünk ebből a körből az az, ha az antiszociálisan viselkedő muszlimok szakítanak az áldozat szereppel (vagy, ahogy a stigmatizációs elmélet mellett érvelők nevezik „stigmatizációs érzékenységgel”), és demokratikusan és társadalmilag elfogadható módon élnek, illetve kezelik a kritikát. Világos, hogy azok, akik támogatják a stigmatizációs érvet, nem támasztanak ilyen természetes és emberi elvárásokat a muszlimokkal szemben.

Ehelyett a háromszög harmadik sarkára fókuszálnak – arra, ahol a kritika szerepel. Az efféle gondolkodás tehát azt hangsúlyozza, hogy a problémák csak akkor oldhatók meg, ha véget vetünk a bevándorlók kritikán keresztüli „megbélyegzésének”. Másképp: ha nem mutatunk rá többé a muszlim családokban, a muszlim többségű területeken és az iszlámban fellelhető súlyos problémákra, akkor a gondok majd maguktól megoldódnak.

Az integrációs problémákat nem lehet a szőnyeg alá seperni. Sőt, jómagam azt gondolom, hogy ezek a problémák csakis akkor oldhatók meg, ha beszélünk róluk, ha „kimondjuk a troll nevét [Néhány legenda azt mondja, hogy a trollt meg lehet ölni, ha  kiejtik a nevét– ford.]”.

Ön mit gondol?

Print Friendly, PDF & Email