Veszélyes-e az iszlám?

2010. október 18., Gates of Vienna

A Gates of Vienna blogon megjelent egy beszámoló azokról a nehézségekről, melyekkel Oskar Freysingernek, a Svájci Néppárt (Swiss People’s Party- Svájc legnagyobb pártja, a legutóbbi választásokon közel 30%-os történelmi győzelmet arattak) vezetőjének kellett szembenéznie, amikor előadást tartott Brüsszelben. Miután két privát helyről is kiutasították [a brüsszeli rendőrség, feltehetőleg a szocialista polgármester javaslatára] végül a flamand parlamentben mondott beszédet, köszönhetően a Vlaams Belangot vezető Filip Dewinter közbenjárásának.

Alább olvasható a beszéd, köszönet CSP-nek a fordításért.

Oskar Freysinger

Oskar Freysinger: Veszélyes-e az iszlám?

Konferencia Brüsszelben 2010. október 9-én

Előljáróban engedjék meg nekem, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a 21. század első évtizedének végére a kérdések és a vita nagy kihívás elé állította az EU-t.

Elsőként a schaerbeeki Gyémánt Konferenciaközpont (Diamant Conference Center) csukta be a kapuit előttem, és tagadta meg a bérlés lehetőségét a polgármester és a rendőrség nyomására. Ezt követőn jött a fordulat a Crowne Plaza Hotel részéről, ott sem adtak helyet. A tulajdonosa legalább vette a fáradtságot – miután először engedélyezte, majd később visszavonta a konferencia megrendezésének lehetőségét -, hogy találkozzon velünk, Marcel Castermanssal és velem, és kifejezze, mennyire zavarja, hogy nem tud eleget tenni annak, amit megígért. „Ugyanakkor” – hozta tudomásunkra a beszélgetés alatt – „a Crowne Plaza nem kivétel az elutasítást illetően. Jelenleg nincs olyan hotel Brüsszelben, ami szívesen fogadná Önt a túl nagy politikai nyomás miatt. Láthatja, üzletember vagyok, és nem kerülhetek szembe a rendszerrel.” A Crowne Plaza menedzsere nem is tudta, mennyire igaza van, mert a harmadik hely tulajdonosa, aki eredetileg beleegyezett a dologba, épp ma reggel táncolt vissza.

Ez az, ahogy Európa sodródik az árral: nem a fanatikusok miatt, akik elfoglalják az országot, hanem a gyávák miatt, akik ezt hagyják.

Ugyanakkor elégedett vagyok azzal, ami történt, hiszen így most a flamand parlamentben beszélhetek franciául. Hála Philip Dewinternek, az egyetlen embernek, aki ma reggel támogatja a szólásszabadságot Brüsszel városában, amit már régóta egy szabadságellenes klikk ural.

Az intolerancia és a cenzúra a védjegye most azoknak, akik egyfolytában olyan kifejezéseket használnak, mint „nyitottság” és „tolerancia”. Paradox módon a harc, amit a szabadságért vívunk, értük és az ő gyermekeikért is folyik, annak ellenére, hogy megpróbálnak elhallgattatni bennünket.

Megpróbálom összefoglalni háromnegyed órában, miért is küldtünk erős jelzést mi, svájciak az iszlámnak azzal, hogy megtiltottuk a minaretek építését. Veszélyes-e az iszlám? Ha igen, mely területeken és hogyan? Ezekre a kérdésekre próbálok választ találni anélkül, hogy egyetlen muszlimra is haragudnék, hiszen sokszor éppen ők az első áldozatai egy könyörtelen dogmának, ami kevés választási lehetőséget hagy számukra.

1. Egyenlő elbánást minden vallásnak

Először is tegyük fel magunknak a kérdést, hogyan képes bármely jogszabály fenntartani egy államban a vallások közötti békét? Mindez világi törvényi hatalmakon keresztül valósul meg, melyek magukat a vallási dogmák fölé helyezik, és minden hitrendszer számára garantálják az egyenlő bánásmódot. A védelmezőnek afölött kell állnia, akit megvéd, hogy védelme hatékony legyen és mindenkivel szemben ugyanúgy elfogadó.

A hitvallásokat eredendően nem lehet bizonyítani és ezért ellenőrizhetetlenek. A törvényhozó számára ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy biztosítsa az egyenlő bánásmódot minden vallás számára, az X vallást és az Y vallást szükségszerűen egy szinten kell elhelyeznie, illetve lehetővé kell tennie a szabad vallásválasztást, hogy az emberek képesek legyenek vallást váltani. A vallásszabadság szintén az egyik legősibb alapjoga bármely modern államrendszernek.

Ugyanakkor ha egyszer csak egy hitvallást átsző a politika, a politika dogmatizációjának veszélye fenyeget. Akkor a vallás oly mértékben kezdi el befolyásolni a politikát, hogy az végül betilt, izolál vagy elnyom más vallásokat (ld. Irán, Afganisztán stb.), miközben egy dogmát ír elő (amit nem lehet bebizonyítani és nem változik).

Hadd mutassak rá néhány, a blaszfémiatörvényt érintő tanulságos esetre, mely nemrégiben látott napvilágot Pakisztánban, egy magát demokráciaként jellemző országban:

  • Itt van az a 26 éves nő családjával Punjabból, Rubina Bibi, aki három gyermek anyja és akit istenkáromlás hamis vádja alapján ítéltek el és börtönöztek be. Kétségbeesésében kiegyezett a vádlóival: a vádat visszavonták, így szabadságát visszanyerte, cserébe át kellett térnie az iszlámra. 2010. márciusban Rubinát egy muszlim kereskedő perelte be, miután összeszólalkozott vele a piacon egy élelmiszer miatt. A bírósági tárgyalásokra iszlám szélsőséges csoportok erős nyomása alatt került sor. A peren kívüli megállapodás érdekében, a bíróság azt mondta Rubina családjának, hogy ejtik a vádat, ha áttér az iszlámra.
  • 2010. februárban Qamar Davidot, egy Lahore-ból származó keresztényt, aki 2006. óta volt börtönben, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték istenkáromlás miatt. Családja és ügyvédje három évig fenyegetésnek és megfélemlítésnek volt kitéve. „Az ítéletet kizárólag mesterségesen kreált kijelentésekre és vallomásra alapozták, ezek a gyűlölet és az előítélet termékei.” – mondta az ügyvéd, Parvez Choudry.
  • 2010. januárban a 26 éves, Faisalabadból származó Imran Masih-t életfogytig tartó börtönre ítélték istenkáromlás miatt. Egy szomszédja vádolta meg azzal, hogy elégette a Korán egy példányát. A fiatal férfi egy csapda áldozata lett: miközben boltját takarította, meg akart szabadulni néhány arab nyelven írt könyvtől (ezt a nyelvet ugyanis nem beszélte), így egyik szomszédja tanácsát kérte, aki rögtön azt javasolta neki, hogy égesse el, majd pedig istenkáromlásért megvádolta őt.
  • 2010. július elején a keresztény Zahid Masih, Model Townból, Lahore-tól nem messze, kénytelen volt megszökni és elrejtőzni családjával miután Muslim Manat Ali istenkáromlással vádolta meg , és fundamentalista lincselőket hergelt fel ellenük. Zahid állítólag fürdőszobai szőnyegnek használt egy anyagot, amire néhány vers volt felírva a Koránból.

Azt a problémát felismerve, hogy az iszlám a nyugati demokráciáknak pózol, természetében nem csupán teológiai, hanem politikai és jogi.

2. Egymással vetekedő nézetek a törvényről

Svájcban, ahogy minden demokráciában, mely megérdemli, hogy annak tekintsék, minden törvényt demokratikus úton hoznak. Ez azt jelenti, hogy a törvényeink változhatnak ellentétben az iszlám vallási jogtól, mely megmásíthatatlan és független, hiszen isteni eredetűnek tartják: egyszer adták meg, mindenkire vonatkozik, és senkinek nem tartozik felelősséggel. A sária a Koránon alapul, amit pedig Mohamed próféta kapott a misztikus eksztázis állapotában. A Korán egy nem teremtett törvényként létezik a Mennyországban, és Mohamed volt az, aki hozzáférhetővé tette az emberek számára. A sária emellett egy másik forrást is használ, a hadíszokat, amik forrásértéküket tekintve egy szinten állnak a Koránnal, és a próféta tetteiről szóló információkat tartalmaznak. A Korán-iskolák szerint számos nézőpont létezik ezen a téren. Bizonyos hadíszokat csak néhányan fogadnak el, miközben mások nem értenek velük egyet. A vallási szövegeken belül nagy a változatosság, ami ellenkező nézeteket és gyakorlatokat eredményez.

Végül pedig minden ellentmondást, és megfejtetlen területet, ami a Koránban előfordul, az Ijma kezel, ami azoknak az önjelölt jogászoknak (a tudósok) az egyetértését reprezentálja, akik a fatwát (jogi szabályok) készítik. A probléma az, hogy az alim (tudósok, többes számban) tagjai azok, akik „tudnak”, ezért őket kérdezik akkor is, amikor a hit, mint tudomány kerül szóba. Így megérthetjük, miért tekintik a hitet az iszlámban tudásnak, vagyis egy tudományosan is igazolt területnek. Az ilyen nézet nehezen egyeztethető össze azzal, amit mi a hitről gondolunk, és a gyakorlati életben komoly következményei vannak. Az 57 tagországot számláló Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) lakóival ellentétben, a svájciak, a törvényről alkotott felfogásunk alapján, jelentős szerepet kapnak politikai kérdések megválaszolásában a közvetlen demokrácia adta eszközökön keresztül. Például, eltörölhetjük a Mindenhatóra való utalást a Szövetségi Alkotmányból. Ezzel szemben a fent említett iszlám országokban élőknek nincs meg a joga ahhoz, hogy kétségbe vonják a sáriát, ami ezekben az országokban a megingathatatlan tudományos tézisekkel egyenrangú, pontosan úgy, ahogy a svájciak elfogadják a tényt, hogy a Föld kerek és a Nap körül kering. Már elmúltak azok az idők, amikor az egyház megpróbálta betiltani ezt a nézetet. Galileo tulajdonképpen annak a kornak a kezdetét jelzi, amikor a modern tudomány levált a vallásról.

A török alkotmánybíróság, az Emberi Jogok Európai Tanácsának a jóváhagyásával kijelentette, hogy a sária a demokrácia antitézise, mely azt az állami szerepet kívánja betölteni, mely az egyéni jogokat és szabadságokat hivatott garantálni. Ebben az összefüggésben említést érdemel Dalil Boubaker, a muszlim közösség francia tanácsának korábbi elnökének a kijelentése: „Az iszlám egyszerre vallás, közösség, törvény és civilizáció.” Az Iszlám Konferencia Szervezete – mely mint említettem, 57 államot foglal magában – hasonló észrevételt tett: „Az iszlám vallás, állam és az élet teljes szervezőelve. Tekintetbe véve ezt az elvet, az Iszlám Konferencia Szervezete csak addig fogadja el az Emberi Jogok Általános Nyilatkozatát, amíg az nem kerül szembe a sáriával.

Különösen jellemző az iszlámra, hogy a magánéletet és a társadalmi szervezeteket is az ellenőrzése alatt tartja, így teljes befolyással van az emberekre, ami megkülönbözteti az iszlámot más vallásoktól.

A buddhizmus, a judaizmus, a hinduizmus, stb. a vallást elsősorban az egyén szintjén kezeli anélkül, hogy jelentős szereppel bírna a törvénykezés vagy a politika terén. Tiszteletben tartják a politikát és a törvényt, ahogyan a tudományt és a művészeteket is, mint önálló „rendszereket”, míg az iszlámot kritizáló írók és művészek erőszakos reakciókra számíthatnak azoktól, akik az iszlám vallást védelmezik. Emlékezzünk Salman Rushdie-ra, akit 1989-ben az iráni államelnök, Ayatollah Khomeini halálra ítélt, vagy a 2006-os Mohamed karikatúrák közlését követő pusztításra, amit dán kézben lévő ingatlanok ellen követtek el muszlim államokban.

Kurt Westergaard, dán karikaturista most is rejtőzködve él egy fatwa fenyegetése miatt. Túlélve három támadást, gyakorta váltogatja a városokat és az országokat, soha nem hagyja el otthonát fegyveres kíséret nélkül és otthonát erőddé alakította. Ez a pokol öt éve tart. Épp elég, hogy elvegye más vállalkozók kedvét a „rossz” humortól.

3. Az iszlám jog történelmi gyökerei

Az iszlám vallási szövegek nem csupán etikai és morális kérdéseket feszegetnek, de arra is keresik a választ, hogyan lehet egy államot felépíteni. A Koránt i.sz. 800-ban szerkesztették és írták, amikor az iszlám hódítások elértek egészen Spanyolországig. Ez a terjeszkedés megkövetelte egy irányadó jogi szabályozás bevezetését, hogy a klánokat és a törzseket, melyek ekkortájt inkább szaracénok voltak, mint muszlimok, rendben tartsák. A gyakori elképzeléssel szemben, a mecsetek nem hasonlíthatók a mi templomainkhoz, sokkal inkább polgári hivatalok, mert többnyire jogi ügyletekkel és polgári törvényekkel foglalkoznak.

Különleges kapcsolat van a muszlimok és Allah között, a sárián, az iszlám normákon keresztül. Az iszlámban az erkölcs a törvényen alapszik, míg a mi törvényről alkotott felfogásunk szerint a tövény alapul az erkölcsön. Ennek illusztrálására egy példa: nálunk az erkölcsi elv kimondja, hogy az ölés helytelen, de a törvénynek, mely ebből az erkölcsi elvből következik, tekintetbe kell vennie, hogy önvédelem esetén egy ember megölhet egy másikat anélkül, hogy ezért utólag megbüntetnék. Ettől még ugyanúgy helytelen dolog megölni valakit, de a törvényhozó bizonyos vészhelyzetekben legitimizálja azt. Az iszlámban ez meglehetősen másképp van. A sária szabályok precízen meghatározzák, mikor, milyen körülmények között és pontosan milyen módon lehet, vagy nem lehet embereket megölni. Az erkölcsösség kimondásához csupán az kell, hogy ez be legyen tartva; fordítva, ezen törvény megszegése erkölcstelen. Az erkölcs a törvény adta standardokból származik, tehát a törvény után következik, ami logikus aszerint, ahogy az iszlám viszonyul a törvényhez, ami isteni, vagyis nem ember által teremtett. Ezért megváltoztathatatlan.

Amikor egy muszlim a Korán szövegét mondogatja, egy olyan szöveget recitál, ami a mi Polgári Törvénykönyvünkhöz hasonlatos. A különbség az, hogy az iszlám törvényei isteni eredetűek, és ezért nem lehet rajtuk változtatni. Ezért aligha meglepő, hogy az a muszlim, aki megtagadja a hitét, halálbüntetésnek van kitéve, és azoknak a bűnöknek a 94 %-a, amiket a Korán pokollal büntet, a kétellyel, és Mohamed, vagy az iszlám bírálatával kapcsolatosak.

Ezek az egymásnak ellentmondó, a törvény eredetére vonatkozó elképzelések önmagukban is mutatják, milyen nehéz, és csaknem lehetetlen a két álláspont együttlétezése a gyakorlatban.

4. Területi problémák

Ha az összeférhetetlenség az iszlám és a nyugati kultúra között nem vallási, hanem jogi, az azért van, mert a sária elsőbbséget élvez, amikor egy állam megteremtéséről van szó, lényegében ez az alap, amire egy létező államot építenek (az iszlám nomokrácia). Az iszlám három területet különböztet meg: Dar al Islam (a béke földje), ahol az iszlám győzelmet aratott és többségben uralkodik; Dar el Harb (a háború földje), ahol a hitetlenek vannak hatalmon; és Dar el Suhl (amit úgy lehetne fordítani, hogy a fegyverszünet földje), ahol az iszlám még kisebbségben van, ezért alkalmazkodnia kell, de valamennyi muszlimnak, aki itt él, meg kell tennie mindent azért, hogy vallása egy napon győzedelmeskedjen. Ebben az értelemben a minaretek, az elszeparált temetők, valamint a Korán-iskolák és mecsetek kicsiny, saját törvényekkel bíró területekké válnak a tisztátalan területeken belül, az iszlám hídfőivé, azokon a helyeken, melyeken – még ha visszafogottan is – csakis iszlám törvényt alkalmazzák.

A Dar es Islamban, a szent földön, ahol az iszlám már korábban megvetette a lábát, nem engedélyezett az olyan törvény – például a mi büntető és polgári törvényeink – mely ellenszegül a sáriának. Az iszlám ezen „szent földje” Európában jelenleg is sok külvárosi részt foglal magába Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban. Itt a muszlimok vannak többségben, megvannak a saját mecsetjeik, temetőik és Korán-iskoláik. Ezek a helyek terjednek szerte nyugaton, és mind a számuk, mind pedig a méretük egyre nagyobb. A minaretek – mint kis zászlócskák, amiket a generálisok szurkálnak térképükre, hogy csapataik előretörését jelezzék – további szimbólumai ennek a behatolásnak. A minaret szó az „Al Manar” szóbólból származik, mely világítótornyot jelent. Azonban a „dzsihád világítótornyai” vagy az „iszlám bajonettjei”, ahogy Erdogan, török miniszterelnök fejezte ki magát, nem szükségesek a Korán szerint, és semmilyen szerepet nem játszanak az iszlám vallási rituáléban. A müezzint sokkal később találták fel, fontosságát mégis gyakran azzal igazolják, hogy megkérdőjelezhető párhuzamot vonnak közé és a keresztény templomok harangjai közé. Valójában a minaret az elsődleges szimbóluma egy nyilvánvalóan totális behódolásnak egy vallási dogma és a hozzákapcsolódó intolerancia felé – még akkor is, ha az utóbbi vitatható a különböző iszlám áramlatok között. Ha lehetővé tesszük a minaretek építését svájci területen, az összetűzések, melyekre Keleten kerül sor – például az ottománok és az alawite muszlimok között – itt fognak sorra kerülni. Ahelyett, hogy a kölcsönös megértést és a vallási harmóniát erősítenénk, felkorbácsoljuk az indulatokat a nagy dogmatikus iszlám sokféleségben. Valójában az alawi vagy világi muszlimok szemében a minaretek sértésnek számítanak, ami azt jelzi számukra, hogy az iszlám egy bizonyos kifejeződése olyan pozícióra tör, ahol kizárólagosan ő képviseli ezt a vallást Svájcban.

A radikális iszlám egyetemes terve szerint a világ valamennyi része, mely egyszer már muszlim volt, ismét muszlimmá kell, hogy váljon. Az út, ami ehhez a célhoz vezet a dzsihád, mely a Koránban előforduló példák 97 %-ában azt jelenti, hogy „szent háború a hitetlenek ellen”, míg csupán az esetek 3 %-ában lehet úgy érteni ezt a szót, mint egyfajta „belső csatát”, „spirituális tisztulást” vagy „keresést”. Minden hely, ahol minaret látható és minden régió, amit egy minaretből látni lehet, iszlámmá kell, hogy váljon. Szembesülve ezzel az igénnyel, megértjük, hogy ezek az építmények, melyeket gyakran alábecsülnek az európaiak, sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint amit sokszor tulajdonítanak nekik.

Jelenleg egy 21 méteres minaretet építenek Poitiersben, abban a városban, ahol Martell Károly visszaverte a szaracénokat 732-ben. A hangszórók fognak felszerelni, de megígérték a nyilvánosságnak, hogy nem fognak szólni. De akkor miért lesznek felszerelve? A tény az, hogy sok helyen, ahol engedélyezték a minareteket, a müezzin hangja most napjában többször hallható. Ez igaz például Grenadában, Boszniában, Oxfordban, Londonban, Új-Delhiben, de még Lhászában is, Tibet fővárosában. Máshol ellenállásba ütköznek és érthető okokból: ennek a mozgalomnak a célja az iszlám normák meghonosítása a világ minden táján, és a minaretek ennek az inváziónak csak a látható – és gyakran hangos – megjelenései. 2008 márciusában a Nagy-Britanniai Iszlám Tanács világosan közölte: „Az imára történő felhívás Nagy-Britannia és Európa életének szerves részévé fog válni.” Ám ez a hívás a következő elvet hivatott közölni naponta ötször: „Allah a legnagyobb. Tanúsítom, hogy nincs más isten, csakis Allah. Tanúsítom, hogy Mohammed Allah hírnöke. Jöjj imádkozni. Jöjj üdvözülni. Allah a legnagyobb. Nincs más igaz isten, csakis Allah.” Ezen hitvallás mellett a mi templomaink harangjai el is némulhatnak – főleg mivel többnyire csak arra szolgálnak, hogy az időt jelezzék

5. A vallás gyakorlása nem egy abszolút jog

A szabad vallásgyakorlás – ahogy a rituális mészárlás is – a nemzeti és a nemzetközi törvények értelmében kizárólag törvényi keretek között lehetséges. Korlátozások előfordulhatnak. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (9. cikk, 2. paragrafus), az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (29. bekezdés, 2. paragrafus) és a Szövetségi Alkotmány (36. bekezdés) értelmében a vallásszabadság korlátozható, ha ez a köz érdekében áll és megfelel a helyzetnek. Ezért a (svájci) alkotmánybíróságnak és parlamentnek el kellett ismerni, hogy a minaretek elleni kezdeményezés nem minősül törvényszegésnek, ezért hagyni kellett, hogy az emberek döntsenek.

Most azonban úgy tűnik, a kormány nem igazán törődik az állampolgárok nyilvánvaló akaratával a szavazás után, mivel – azon az alapon, hogy az építési kérelmet még 2009. november 29. előtt benyújtották – gyakorlatilag lehetővé teszi egy minaret megépítését Langenthalban. A szavazás estéjén az igazságügy miniszter még azt hangoztatta, hogy az emberek akaratát tiszteletben fogják tartani, és hogy nem épül több minaret Svájcban. Ami pedig még ennél is rosszabb: a kormány az Emberi Jogok Európai Bíróságának adott 2010. szeptember 15-i válaszában, az alkotmányos tanács vakmerően semmibe vette a szuverenitás fogalmát és a többség szavazatát arra hivatkozva, hogy „az alkotmánybíróság közelmúltban hozott döntései azt példázzák, hogy a nemzetközi egyezmények (és egy szövetségi törvény) elsőbbséget élveznek egy alkotmányos intézkedéssel szemben.” Továbbá: „Ez a törvény a nemzetközi és az alkotmányos normák közötti viszonyra vonatkozik, különösen mivel az alkotmány 190. bekezdése nem említi meg az alkotmányt, mint idevágó törvényt.” Eképpen a közvetlen demokrácia és az általános választójog utat enged a „bírák demokráciájának”, akiknek a demokratikus legitimitása csekélyebb, hiszen őket a rendszer választja be. Ilyen módon a rendszer elhallgattathatja az embereket úgy, hogy a demokráciát antidemokratikusnak, a politikai folyamatokat pedig törvénytelennek ítéli meg ott, ahol az ellentmond a globalizációs igazságnak.

6. Dhimmiség és integráció

Mivel Michigan állam (USA) nem követeli meg többé a fátyolozott nőktől, hogy felfedjék ruhájukat a személyi azonosítás során, egy egymást kizáró jogi helyzet alakult ki a területén. A posztmodern jogi többelvűség és tolerancia érdekében a helyi jogrendszer felhígulóban van. Ugyanez történt Oise-ban, egy iskolában, mely lehetővé teszi a fiataloknak, hogy teljes fátyolban érettségizzenek (Le Figaro, 2010. június 19.). A Fellebbezési Bizottság egy menedékjogi ügyre hivatkozva kijelentette, hogy „a svájci törvény nem helyezheti magát egy külföldi törvény fölé”. Erre a kijelentésre alapozva engedélyezett egy házasságot egy , kiskorúval úgy, hogy a férj nem is volt jelen. Különösen mellbevágó példája a jogi többelvűségnek: Németországban egy bíró elutasított egy válási kérelmet, „mert az iszlámban a feleség testi fenyítése engedélyezett.” Ezek a példák azt mutatják, hogy a nyugati demokráciák most már hazai pályán is tolerálják az olyan eltérő és konkuráló jogrendszereket, melyek saját rendszerüket veszélyeztetik.

Az önmagunkkal szembeni tisztelet és az éberség képes lenne gátat vetni az olyan törvényeknek hazánkban, melyek a svájci jogrendszerrel ellentétesek és teljesen eltérő emberjogi megközelítést használnak. Ahogy azt az Emberi Jogok Európai Bírósága is megjegyezte, a sária nem fér össze a mi törvényről alkotott felfogásunkkal, különösen az olyan területeken nem, mint amilyen a házasság, az emberi jogok és a büntetőtörvények. Az, hogy muszlim tanároknak engedélyezik a fátyol viselését, vagy hogy a muszlim gyerekek külön úszótanfolyamra járhassanak, olyan intézkedések, melyeket a külföldi kultúrák iránti tolerancia jegyében hoznak, látszólag nem fontosak, valójában azonban nyitott Pandora szelencék a törvény értelmében. Ezek a kétségtelenül mérsékelt törvényi és szabályozási változások egy olyan párhuzamos jog létére hívják fel a figyelmet Svájcban, ami teljességgel idegen tőlünk. Az ilyen kiskorúak között megrendezett házasságok kapcsán látható, hogy alapvető jogok (a házassághoz való jog) lesznek megsértve más humanitárius jogok (a vallásszabadsághoz való jog) javára.

De egy társadalom, ahol a divatos dhimmiség gyakorlatát – amely egy óvatos megelőző alárendelődés, hogy távol tartsuk magunktól Allah haragját – nem gátolják meg azzal, hogy felhívják rá a figyelmet, az iszlámnak tett engedmények színtere. Talán nem láttuk Delanoe-t, Párizs polgármesterét, ahogy üdvözölte a muszlimokat Ramadánkor, vagy ahogy Hugh Hiltpold nemzeti tanácsos tette ugyanezt Genovában? Ezeket az embereket még soha nem láttuk a keresztényeket üdvözölni nagyböjt idején. És soha nem látjuk majd őket, hogy a „kolbász és pia” utcai rendezvény résztvevőinek gratulálnak!

A „dhimmiség” (a „hitetlenek” behódolása az iszlám követeléseknek) azonban nem csak az európai országok valósága. Amikor hallottam (Le Temp, 2010. május 28.), hogy Marokkó előszeretettel utasítja ki a külföldi keresztényeket, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez a gyakorlat a király engedménye az egyre növekvő befolyással rendelkező iszlamisták felé. Ezek után az engedmények után, ő is, mint király és egyben marokkói, egy kalifátusban találhatja magát a nemzeti állam helyén. Azáltal, hogy iszlamistábbnak tetteti magát az iszlamistáknál, nem fogja megakadályozni a növekedésüket, mivel a fanatikusokat nem érdeklik az engedmények. Őket egyszerűen elvakítják a dogmák.

7. Kulturális gettók, individualisztikus társadalom és klánrendszer

A két különböző jogrendszer párhuzamos mivolta egy államon belül különösen veszélyes bizonyos etnikai-vallási csoportok gettókban megfigyelhető fokozódó izolációja miatt. A felvilágosodás kora óta társadalmunkat az individualizmus elvére építjük, ezért a társadalom nincs felkészülve arra, hogy fogadjon és integráljon olyan csoportokat, melyek gyakorlatilag megközelíthetetlen enklávék. Az individualizmus támogatja a szabad véleményformálást, így az olyan innovatív erőket, melyek a nyugati társadalmakat jellemzik. Ezzel egyidejűleg pedig a klánrendszer meggyengítésén keresztül fékezi meg a nepotizmust (atyafiság pártolás). Az individualizmus azzal, hogy megszabadítja az egyént a családi köteléktől, lehetővé teszi az emberek számára, hogy olyanokhoz is közeledjenek, akiket előzőleg idegennek tekintettek.

Ami végsősoron számít az az, hogy a közérdek és az állampolgárok jóléte fontosabb legyen, mint az uralkodó családok érdeke. De ez a rendszer csak egy többé-kevésbé homogén társadalomban működik, melynek tagjai ismerik és tiszteletben tartják az általános szabályokat. Ráadásul az államnak késznek kell lennie arra is, hogy betartassa ezeket a szabályokat. A gond az, hogy a legtöbb nem európai társadalom teljesen eltérő elv alapján működik, a klánok és családok érdeke előrébb való, mint a közérdek, ami alapvetően idegen ebben a közegben.

Minél több olyan bevándorló érkezik, akinek hazáját kifejezett klánrendszer jellemzi, annál több probléma merül fel a társadalmunkban. Sokkoló például, hogy a „családegyesítés” ürügyén, ami az európai családokra vonatkozik, lehetővé tesszük nem csak a feleségnek és a gyerekeknek, de a testvéreknek, a nagyszülőknek és az unokatestvéreknek is, hogy az EU-ba jöjjenek. A modern európai államok legnagyobb problémája az a tény, hogy az ellenőrizetlen bevándorlás és a külső határok meggyengítés, sőt eltörlése, belső, néha láthatatlan határok felbukkanását idézi elő.

Ha nem keressük a megoldást a problémákra, ha tabut csinálunk belőlük, hogy ne kelljen foglalkozni velük, az EU, a szabadság ígéretes földje, konfliktusban élő társadalmak színterévé válhat. Svájc sem marad ki a sorból, mert Schengen/Dublin fokozódó kihatása, az emberek szabad mozgása és a menekültek beözönlése összességében szinte lehetetlenné teszi számunkra a határok ellenőrzését.

Mindez egy olyan viselkedésforma „behozatalát” eredményezi, ami nehezen asszimilálódik és amit az ide átkerült klánok védelmeznek.

Így jelenhetett meg a poligámia újból Európában szinte mindenhol. Itt szeretném felidézni Lies Hebbadj emlékezetes esetét, aki 2010. április 23-án került a sajtó figyelmének középpontjába, miután nyiltan megtagadta a büntetést, amit egyik feleségére róttak ki, mert az nikábot viselt vezetés közben. Lies Hebbadj-ot június 9-én csalással vádolták meg – lényegében poligámiért, ami lehetővé tette számára jogosulatlan szociális segélyek igénybevételét – emellett pedig be nem jelentett foglalkoztatás is szerepelt a vádak között. Azóta a lista erőszak vádjával is kiegészült.

A fundamentalista szokások a kórházakban is felütik a fejüket: a férjek nem engedik, hogy feleségüket férfi orvosok kezeljék. Ez aztán abszurd helyzeteket eredményez. 2010. július 7-én a Liberation-ban Isabelle Levi beszámol egy esetről, ahol a páciens egyetlen alkalommal sem volt megvizsgálva a terhessége alatt, és azzal került a sürgősségi ambulanciára, hogy megindult a szülése. Nem engedte, hogy férfi doktorok vizsgálják meg, ezért elhagyta a szülőszobát. Hirtelen az ott dolgozók kiabálásra lettek figyelmesek. A nő a füvön szülte meg gyermekét. A nővér a következőt mondta neki: „Nem engedte, hogy egy férfi vizsgálja meg, de az imént épp száz ember előtt szült!”

A lista itt nem ér véget. A társadalmi és kulturális konfliktus még ennél is drámaibb fordulatokat vehet. Mi a helyzet a tragikus sorsú Swerával, azzal a pakisztáni származású svájci lánnyal, aki osztálytársaihoz hasonlóan „Schwyzerdütsch” nyelven beszélt, és akit az apja meggyilkolt, amiért az cigarettát lopott, mert úgy érezte, hogy vallásos meggyőződése szerint kötelessége vérrel megtisztítani ezt? A saját vérének vérét? Mindezt azért, hogy fenntartsa a becsületet, hogy megbosszulja a sértést. De emögött a szörnyű incidens mögött még hány lány van, akit elhallgattatnak, felügyelet alá vonnak vagy megvernek? A hallgatás törvénye, ami a klán környezetében uralkodik, teljes. Ennek megszegése halálos.

Mindezek alapján, előadásomat a következő javaslatokkal kívánom befejezni:

  1. A mi állami törvényünknek kötelessége megkövetelni a bevándorlóktól, hogy teljes mértékben működjenek együtt a jogrendszerünkkel, illetve elkerülni bárminemű engedményt, akármennyire jelentéktelennek tűnjön is, amely ha nem is egyértelműen, de párhuzamos jogrendszerek kiépítésére ösztönöz. Ismerjük fel, hogy a csoportok – főként az iszlám lakosság – szegregációja kivételező jogok révén, mint amilyen a szeparált temetők engedélyezése, az általános felmentés az úszásoktatás alól, a kényszerházasság, megakadályozza őket abban, hogy ízelítőt kapjanak kulturális örökségünkből, így a nagyra magasztalt integráció nem más, csupán haszontalan pózolás.
  2. Bár felmerül annak a kockázata, hogy így a lakhatási szabadságba avatkozunk bele, mégis meg kell akadályoznunk az etnikai gettók létrejöttét, így egymástól különböző párhuzamos társadalmak kialakulását. A párhuzamosan létező etnikai csoportoknak semmi közük nincs az integrációhoz.
  3. A szélsőséges vezetőknél is harsányabban szónokolva meg kell akadályoznunk, hogy fanatikus vallási vezetők akasszák be a horgukat bizonyos etnikai csoportokba.
  4. Törekednünk kell a bevándorlási hullám korlátozására, alacsonyabb számban fogadjuk a bevándorlókat, de integráljuk őket jobban.

Végül pedig remélhető, hogy az iszlám az elkövetkező években megreformálja magát, és egyfajta felvilágosodáson megy keresztül, ami örökre véget vet a fanatikus iszlamizmusnak. Mivel ennek még nem jött el az ideje, a mi kötelességünk, hogy megvédjük az államot a felfordulás mindféle megnyilvánulásával szemben. Elfogadhatatlan, hogy a törvényre vonatkozó szabadságelveink a szétesés, és végső soron a pusztulás eszközeivé váljanak. Ez a szabadság és biztonság magukra a muszlimokra is vonatkozik, különösen azokra, akik valóban keresik az integráció lehetőségét. Hadd emlékeztessem Önöket Drancy Chalgoumi Hassan imám szomorú sorsára, aki nyíltan kiállt amellett, hogy Franciaországban tiltotsák be a teljes fátyol viselését. Azóta valamennyi követője, akiket vezetett, szétszóródott. A 43 hívő, akiket még 2009-ben, Franciaországban, az imámok konferenciáján toborzott össze, hogy az „imámok kettős kulturális és republikánus küldetését” támogassa, egytől egyig felmentette magát. Chalgoumi most egyre inkább elkülönül, állami védelem alatt áll, és miután néhány szót szólt a fundamentalizmus és az antiszemitizmus ellen, fenyegetéseknek van kitéve. Az iszlám túlzások elleni harcnak a keresztény területeken talán az egyik feladata, hogy megvédjük a muszlimokat „testvéreiktől”.

— Oskar Freysinger

Print Friendly, PDF & Email