Gyermektérítés erőszakkal – templomokból istállók

Gyermektérítés erőszakkal

Az Oszmán Birodalom egyik legkegyetlenebb intézménye a gyermekadó (devsirme) rendszere volt. Ennek keretében évente mintegy 3500-4000 fiatal fiút szakítottak el szüleiktől. A gyermekadó kifejezetten a meghódított keresztény lakosságot sújtotta. Elsősorban a szultáni elitalakulat, a janicsárok utánpótlását volt hivatva biztosítani. Hatékonyan tudták felhasználni őket azoknak a népeknek az elnyomására, amelyekből kiszakították őket.

Miként egy idős janicsár 1606-ban megfogalmazta: „A hitetlenek gyermekeinek összegyűjtése azért hasznos, mert amint áttérnek az iszlámra, vallási buzgalom jelentkezik náluk, rokonaik és hozzátartozóik ellenségévé válnak.” A gyermekadó szedésekor a 10 és 20 év közötti fiúknak kellett megjelennie a karhatalmi kísérettel érkező biztosok előtt, akik kiválogatták közülük a számukra legmegfelelőbbeket. Az 1606-ból származó Janicsárok törvényei című munka a főbb szempontok között említi, hogy „papok és jó származású hitetlenek fiait vigyék el”, illetve, hogy „közepes termetű fiúkat szedjenek össze”.

Azokat az apákat, aki megpróbálták elrejteni gyermeküket, vagy a felszólításra nem adták elő, elrettentésül nemegyszer saját házuk előtt akasztották fel. Arra is volt példa, hogy az elkeseredett lakosság megölte a szultáni gyermekszedőket például Albániában és Epiruszban, sőt 1580-ban Hercegovinában fegyveres felkelés robbant ki a gyermekadó miatt. Ezeket az ellenállási kísérleteket azonban véresen megtorolták.

A családjuktól elszakított fiatalokra hosszú kálvária várt. 100-200 fős csapatokban gyalog hajtották le őket Isztambulba. Itt mindnyájukat a mohamedán szokásoknak megfelelően körülmetélték. Ezt követően meg kellett tagadniuk addigi vallásukat, és az iszlám hitvallás elmondására kényszerítették őket. Ezután néhányukat a szultáni palotaiskolákba rendelték, hogy állami tisztségviselőket neveljenek belőlük.

A többséget fejenként egy aranyért anatóliai és ruméliai muszlim parasztoknak adták el rabszolgaként, hogy náluk jól megtanuljanak törökül, megerősödjenek az iszlám hitben, és hozzászokjanak a testi szenvedések elviseléséhez, amiről új gazdáik gyakori verésekkel és szűkös fejadagok segítségével gondoskodtak.

Ez az „előképzés” hét-nyolc éven át tartott, majd visszavitték őket Isztambulba. Akik időközben megrokkantak, megőrültek, vagy más betegség miatt váltak alkalmatlanná a katonai szolgálatra, azok II. Bajezid szultán (1481–1512) óta a létminimumot biztosító napi két akcse nyugdíjban részesültek. A többiek janicsárújoncként katonai kiképzésben részesültek, majd felvételt nyertek a szultáni dinasztia „karjának és szárnyának” tekintett janicsárok közé. Az állandó fegyveres szolgálatban álló janicsároknak tilos volt megnősülni, ez vezetett a közöttük gyakori homoszexualitáshoz. A kiöregedett janicsárok többnyire egyedül és szegényen fejezték be életüket.

A török hatóságok a magyaroktól és horvátoktól nem szedtek gyermekadót. A hivatalos indoklás szerint ugyanis „belőlük sosem lesznek hithű muszlimok”. (Kulcsár Árpád, Hetek.hu)

Rabszolgavásár. Újságlap-töredék a XVI. század első feléből, amely azt mutatja be képben és szóban, hogyan kereskednek a törökök a keresztény foglyokkal.(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

Templomokból istállók

A törökök általában mélységesen lenézték és megvetették a keresztényeket, akiket hitetlennek, hamis hitűeknek bélyegeztek. IV. Mehmed szultán pokolra való hitetleneknek nevezte a keresztényeket. Muszlim meg­győ­ző­dés szerint, ha egy keresztény meghal, azonnal a pokolba kerül.

Mivel a hódításokat a „szent háború”, a dzsihád sikerének tekintették, ezért a meghódított területeken a muszlim hit győzelmét minden módon demonstrálni kívánták.

Az addigi templomok közül a jelentősebbeket elvették, és dzsámivá alakították, vagy más profán célra hasznosították. Budán egyedül a Mária Magdolna-templomot hagyták meg a keresztények kezén, azt is csak közösen használhatták a katolikusok és protestánsok, úgy, hogy használati díjat kellett fizetniük a töröknek.

A Mátyás-templomot mecsetté alakították át. Az avatási ünnepségről a kortárs török krónikás, Dselálzáde így számolt be: „Az említett napon az egész muszlim hadsereg sírt örömében, azért, hogy míg a tegnapi napon ama templom a hitetlenség festményeivel volt tele, ma már a paradicsomhoz hasonló dzsámivá alakult át, és a Korán olvastatott benne.”

A budai Szent György-templomnak csak egyik részét alakították át dzsámivá, a másik része fegyverraktárnak szolgált, a Szent Miklós-templomot pedig minden bizonnyal istállóként használták. Székesfehérváron négy dzsámi magasodott, melyek közül a legdíszesebb az egykori koronázótemplom volt. Komárom elfoglalása kapcsán is azt jegyezte fel a török krónikás, hogy „a balgahitűek templomai és a barátok kolostorai mecsetekké és az igaz hit kiválóságainak medreszeivé (iskoláivá) alakíttattak”.

A törökök nem egyformán viszonyultak a keresztény felekezetekhez. Legelutasítóbbak a római katolicizmus felé voltak, részben annak a Habsburgokhoz és a pápasághoz fűződő politikai elkötelezettsége miatt, részben mert a képek és szobrok használata miatt bálványimádóknak is tartották őket. A katolikus kézen maradt szegedi ferences templomról például ezt írták: „kárhozatos ördögök fészkéül szolgáló fertelmes templomuk”. E templomot az egyik pasa és emberei csak arra érdemesítették, hogy a főoltár gyertyájának lángjánál gyújtották meg a pipájukat.

Abban, hogy a hódoltsági lakosság nem vált az iszlám követőjévé, az egyik fontos tényező a reformáció dinamikus terjedése volt, amely határozott szembenállást képviselt az iszlám ellen. Luther, aki 1525-től nagy fontosságot tulajdonított a török elleni harc kérdésének, a következőket írta: „Mindhalálig küzdök a törökök és a törökök istene ellen.”

Katolikus oldalról is az iszlám ellen mozgósítottak. A nagy hitvitázó Pázmány Péter külön művet jelentetett meg A Mahomet vallása hamisságárul címmel.

Az oszmán háborús kegyetlenség egyik első látványos megnyilvánulására már közvetlenül a mohácsi csata után sor került. A mohácsi síkon táborozó Szulejmán két nappal az ütközet után megparancsolta, hogy valamennyi élve kézre került magyar hadifoglyot vigyenek a szultáni tanács, a díván elé, ahol ő aranytrónusán trónolt. Majd parancsot adott, hogy a mintegy kétezer fogoly mindegyikének ott, nyilvánosan vegyék a fejét.

A nagy várháborúk időszakát 1568-ban lezáró drinápolyi béke korántsem jelentette a béke beköszöntét, csak a nagyszabású hadjáratok időleges szünetelését két évtizedre. A portyák, lesvetések, rajtaütések, rablások, égetések továbbra is szakadatlanul folytak. A neves reformátor, Bornemisza Péter mint kortárs, szemtanú a következőket írta 1573-ban a törökök pusztításáról és kegyetlenkedéseiről: „Ki mondhatja meg, minemű iszonyú rettenetességek legyenek azoknak, akiknek pogány törökök, avagy tatárok, feleségüket, leányát elviszik, avagy előttük levágják, és ő magukat vashegedővel, éhséggel, istrángolással és fagyos víz-öntözéssel, ostorozással, nyúzással, csigázással, fogvonással, sózással és egyéb iszonyúsággal kínozzák.”

1593-tól azonban minden addiginál pusztítóbb másfél évtized következett, a 15 éves háború időszaka. Ekkor ismét hatalmas seregek vonultak szerte az ország területén, a Habsburg országrészen éppúgy, mint Erdélyben és a hódoltságban. Ráadásul mind a török, mind a Habsburg-kormányzat az országban teleltette nagyszámú katonaságát, a lakosság házaiba elszállásolva. A fizetetlen katonák a lakosság kirablásából éltek, ami a harci cselekményektől kevésbé sújtott területeken is súlyos pusztítást és szinte teljes kifosztást eredményezett. Különösen hírhedtek voltak a krími tatárok, akiket később méltán minősítettek „a pusztítás virtuózainak”. A korabeli összeírások szerint a háború másfél évtizede alatt az ország hatalmas területein a házak mintegy kétharmada-háromnegyede pusztult el. (Az összehasonlítás kedvéért: a második világháború kegyetlen ostromát kiállt Budapesten a lakásoknak „csak” a huszonhét százaléka vált részben vagy egészen lakhatatlanná.)

A 15 éves háborút lezáró békét követően a találóan „háborús békeéveknek” nevezett évtizedek váltakoztak a nagy hadjáratok esztendeivel. A költő Zrínyi Miklós ezért joggal nevezhette a tizenhetedik századot „a magyar romlás századának”. Az addigi pusztulást a török kiűzését ered­ményező felszabadító háborúk újabb másfél évtizede fokozta katasztrofálissá. Ennek nyomán az ország középső és déli területein a népsűrűség riasztóan alacsonnyá vált. Békés megyében például egy négyzetkilométerre mindössze egyetlen ház jutott. (Kulcsár Árpád, Hetek.hu)

(Képek: Szabó Imre: Pusztuló magyarság)

Török kegyetlenkedés. Fametszet 1541-ből. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Török kegyetlenkedés. Fametszet 1566-ból. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Szökevény keresztény foglyok kínzása. Fametszet 1545-ből. (Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi gyüjtemény.)

Print Friendly

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=2988

Bejegyzés: on 2011. Már. 31.. A bejegyzés kategóriái: Legfrissebb, Photo, Történelem. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez
  • Csehek Erzsi

    El lehet gondolkozni kinek jelent segítséget a sorsküldte iszlám áradat.

  • baki

    Rosszul vannak belinkelve a képek, vagy változott az oldal, ahonnan belinkelték.
    Itt megtalálhatók a képek: http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/38.html

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes