Mohamed, Aísa és még ki tudja kinek a történelmisége

Forrás: EuropeNews
Hans Jansen ( www.arabistjansen.nl) beszéde 2011 májusában Koppenhágában a Danish Free Press Society szervezésésben megrendezésre kerülő előadások keretében. A beszéd angol pdf változata itt olvasható.

  Mohamed, ahogy azt önök mindnyájan tudják, az iszlám prófétája. A „próféta” szó görög eredetű és „szóvivő” a jelentése. Meg kell értenünk, hogy az iszlám azt tanítja, hogy Mohamed volt Isten szóvivője. 632-ben Medinában halt meg, ami földrajzilag a mai modern Szaúd-Arábia területén található város.

Az iszlám utasítja a muzulmánokat arra, hogy a legapróbb részletekig kövessék Mohamed példáját. A kötelezettség, hogy utánozzák Mohamedet, fontossá teszi a muszlimok számára, hogy pontosan tudják hogyan viselkedett Mohamed, mely tetteket és cselekedeteket tiltotta, melyeket javasolta, melyekre utasított vagy melyeket tolerált. Sőt mi több, bármi, amit tett elfogadott és irányadó. Elvégre az isten szóvivője volt.

Mohamed életmódjáról az iszlám számos történettel szolgál az érdeklődőknek. Ezeken a történeteken kívül a hívők meg vannak áldva a mondásainak kanonizált és kötetekbe foglalt gyűjteményével is. Kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy ezek a mondások és történetek Mohamed példáját testesítik meg. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem.

Megnyugtató volna, ha lennének régészeti bizonyítékaink, melyek alátámasztanák a hivatalos muzulmán verzióját azoknak az eseményeknek, amiket ezek a mondások és történetek elbeszélnek vagy, amikre burkoltan utalnak, de ilyen bizonyíték nincs. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nem is létezik ilyen bizonyíték. Talán csak még mindig az arábiai homokban rejtőzik.

Bár ennek a régészeti megerősítésnek a hiánya megdöbbentő, de ami ennél is furcsább az, hogy azoknak a népeknek és kultúráknak, akikkel az iszlám hadsereg a mi naptárunk szerinti hetedik század első felében kapcsolatba került, nem említik Mohamedet az írásaikban. Úgy tűnik még azok a szavak is, hogy „iszlám” és „muzulmán”, viszonylag sokáig ismeretlenek voltak.

Kérem, tartsák szem előtt, hogy ezek fejlett és olvasott kultúrák voltak, olyanok, mint a zsidó, az örmény, a görög, a szír és a perzsa. E kultúrák egyike sem alkotott semmit, ami egy kicsit is megbízható bizonyíték volna Mohamedről abból az időszakból, amikor Mohamed a feltételezések szerint élt, vagy ehhez egy meglehetősen közeli időszakból. Itt, ismét meg kell jegyezzük, hogy ilyen bizonyítékok elméletileg feltárásra kerülhetnek a jövőben.

Talán őrültségnek hangzik, de valójában nem az: számos tudós arra gyanakszik, hogy Mohamed nem egy történelmi személy, hanem egy irodalmi karakter, akit ősi arab történetmondók találtak ki, talán a korszakunk 8. századának kezdetén. Ha ezeknek a tudósoknak igazuk van, akkor érzelmileg és intellektuálisan is nehezebb lesz Mohamed tetteit az iszlám viselkedés teljes mértékben irányadó példájának tekinteni – ahogy azt a muzulmánoknak tenniük kellene. Mondanom sem kell, hogy egy igaz hívő szemében egy emberi történetmondó tekintélye soha nem lesz egyenértékű az isten hírvivőjének emberfeletti tekintélyével.

Teljesen jól védhető az az állítás, hogy a Mohamed tetteiről szóló történetek és prédikációk csupán azzal a céllal keletkeztek, hogy azokhoz az ember alkotta szabályokhoz, melyeket ezek a történetek megtestesítenek, isteni szentesítést adjanak. Ezek a történetek élvezik a vallásos tiszteletet, azonban kevés történelmi alappal rendelkeznek, vagy egyáltalán nincs ilyen alapjuk. Tanítanak, még az is lehet, hogy bölcsek és jók, mint az irgalmas szamaritánus története az Új Testamentumban, de történelem hűek? A modern hitetleneknek nem lesznek álmatlan éjszakáik a felmerült kérdés miatt, ám az igaz hívők határozottan becsapva éreznék magukat, ha a Mohamedről szóló kanonizált történetek kitalációk volnának és nélkülöznének mindenfajta történelmiséget.

Ahogy eddig sem, úgy ez után se meri senki felvetni azt, hogy kénytelenek vagyunk visszautasítani az iszlám prófétájának történelmiségét, de a kétely teljesen megalapozott, és nehéz megérteni, hogy a muzulmánok miért nem indítanak kutatási terveket annak érdekében, hogy legalább néhány oldalát tisztázzák ezeknek a történelmi kérdéseknek. Az nem lehetséges, hogy félnek az esetleges eredménytől. Vagy mégis?

Nincs az a kutató, aki megválaszolhatná a kérdést, hogy vajon Mohamed tényleg Isten hírvivője volt-e, de a régészet talán szolgálhat némi információval az ősi Arábiáról, amit nagyon szívesen megismernénk, és ami megerősítené vagy ellentmondana az iszlám hivatalos, az adott korról alkotott általános képének.

Túl bátor dolog volna a létező bizonyítékok hiányában elutasítani Mohamed, Aísa és még ki tudja kiknek a történelmiségét. Mindazonáltal, nem tagadhatjuk, hogy elég nyilvánvaló, hogy a korai iszlám történetmondók nem valódi történészek. A céljuk, hogy meggyőzzék a hallgatóságukat a politikai, jogi és vallási értékekről. Nem akarnak beszámolni arról a múltról, amire emlékeznek, még ha néha így is tűnne.

Például, a Korán 4:34 utasítja a férfiakat, hogy verjék a feleségeiket, wa-Dribuuhunna.

Ez, természetesen, zavarba ejtő. A nők verése nem kifejezetten bátor tett. Tehát, amikor a történetmondók Mohamed halála előtti utolsó nyilvános megjelenését írták le, azt mondatták vele, hogy a férfiaknak csak enyhén kellene megverniük a feleségüket. A történetük talán a történelmi emlékezetet mutatja, de másfelől sokkal valószínűbb, hogy más célt szolgál: felmenteni az iszlám védtelen nők ellen erőszakot hirdető Szent Könyvét.

A történetmondók igyekeztek meggyőzni a nyilvánosságot, hogy Mohamed valóban Isten küldötte volt. Ennek érdekében a nyilvánosságot biztosítják afelől, hogy már a keresztények, még a szerzetesek is felismerték annak. Nincs valódi emlékük ilyen eseményről, de meg akarják győzni a nyilvánosságot, hogy Mohamedet az Isten hírnökeként felismerni jó dolog. Ha egy semleges keresztény tekintély már elismerte Mohamedet, akkor – érveltek- másoknak is így kellene tenniük.

Ebben az esetben a történetmondók csak akkor tudták volna az üzenetüket keresztülvinni, ha létrehoznak egy színteret, ahol Mohamed találkozhatott egy szerzetessel. Ezért, számos történetet mesélnek arról, hogyan ment Mohamed gyerekként az egyik nagybátyjával Szíriába. Ott találkozott egy szerzetessel, aki felismerte őt. Mohamed számos Szíriába történő utazásáról szóló történet nem a történelemhű emlékezet terméke, hanem olyan kitaláció, melyet az a vallási szükséglet hozott létre, hogy Mohamedet a keresztények- lehetőleg egy szerzetes által- ismerjék el, mint prófétát.

A szerzetes és Mohamed találkozásának a története valószínűtlen, számos egymásnak ellentmondó változata ismert, de elérte célját. Ugyanezen okból kifolyólag, a történetmondók egy etiópiai utazásról is tudósítanak, melybe a korai muzulmánok vágtak bele. Ezek a történetek nem tartalmaznak részleteket, de ha mégis, akkor azok ellentmondásosak, ami arra utal, hogy talán ők találták ki – legalábbis részben, vagy előfordulhat, hogy teljes egészében. Nehéz megmondani.

Azok a férfiak, akik azt hirdették, hogy Mohamed az isten hírnöke, teremtették a Mohamed életéről szóló történetek vázát, és talán némelyik történet igaz lehet. De melyik? Néhány estről három vagy négy változat is készült. A tudósoknak kellene kitalálni a négyből melyik az „igaz”? Vagy talán az egyetlen igaz, az ötödik változat egyszerűen el lett feledve? Nem tudjuk, és soha nem is foglyuk megtudni. Azonban, a lehetősége annak, hogy valamely ismerős változat egyike igaz lehet, erősen motiválta a korai iszlám tudósokat, hogy megőrizzenek minden kezükben lévő történetet. Ez hozzájárult a történeteik vázának kaotikus voltához.

Nem csupán a régészeti megerősítés hiánya és az iszlám korai hivatalos történelmi változatának különleges irodalmi karaktere vált ki kényelmetlen kérdéseket. Még egyes, meghatározó karakterek nevei is gyanút keltenek. Lehet-e véletlen egybeesés, hogy Mohamed két legkiemelkedőbb feleségének Khadiga és Aísa nevének jelentése épp az ellentétei egymásnak? Az arab khadiiga azt jelenti „sikertelen”, „meddő”, ennél fogva „halott”, míg az arab aisha azt jelenti „élő”, ”eleven”. A kevésbé jelentős karakterek is bővelkednek hasonló gyanúban.

És végül, a legkényesebb probléma: az időrend. A korai iszlám történelem időrendje bizonytalan, mivelhogy akkoriban az embereknek még nem volt naptáruk vagy napirendjük. Ani ennél is komolyabb, hogy nem sokkal Mohamed halála előtt az iszlám teljesen megváltoztatta az évek és hónapok számításának módját. Mind a Korán, mind a mondások és történetek gyűjteménye beszámol erről a nagyszabású naptári újításról.

A történetmondók azonban, gyakran a jelenlegi muzulmán holdév egy hónapjára teszik a történeteiket, de egyszer sem az előző rendszer valamelyik szökőhónapjára. Talán ebben a hónapban Mohamed és a muzulmánok teljesen tétlenek maradtak volna? Semmit nem kellett leírni vagy semmiről sem kellett beszámolni ezekből a hónapokból? Ezt nehéz elképzelni.

Egyetlen következtetés lehetséges. Úgy tűnik a történetmondók nem vették számításba ezt a jól bizonyított naptári reformot. Ez miért aggasztó? A reformkor, 631-ben, a korábbi rendszer szökőhónapjait eltörölték. Még a neveiket sem őrizték meg. A szökőhónapok hiánya a történetekből erősen azt sugallja, hogy a történetek, a mostani formájukban, egy olyan korszakra datálódnak, amelyben a korábbi szökőhónap naptárak már teljes feledésbe merültek. Ez azt jelenti, hogy a történetek jelenlegi formájukban meglehetősen későbbiek lehetnek, [mint amikor Mohamed élt].

Még több véletlen egybeeséssel kell együtt élnünk. Az iszlám korai történelmének hivatalos változatainak időrendi szimmetriája elképesztő. Mohamed tíz évet töltött Mekkában igehirdetőként, ezt követően tíz évet Medinában államférfiként. Előtte tíz év Trója, tíz év utazás vissza Itakába (?). Nem lehetetlen, de nem valószínű.

A legkorábbi történetmondók talán azt hangsúlyozták, hogy Aísa fiatal volt, mikor Mohamed meghalt. A történetmondók következő generációja talán fejlesztett a történeteken. Ha Aísa fiatal volt, mikor Mohamed meghalt, akkor valójában csupán 18 évesnek kellett volna lennie 632-ben, amikor is Mohamed meghalt. De ez esetben csupán kilenc éves volt, amikor Mohamed először vele hált 623-ban! Más történetmondók talán hozzátettek még egy pontot: vessünk egy pillantást a szimmetriából adódó szépségre: Azoknak az éveknek a száma, amit Mohameddel élt le egyenlő azoknak az éveknek a számával, amit azt megelőzően nélküle töltött.

A korai iszlám történelemnek az irányadó iszlám verziója számos ilyen véletlen egybeeséssel van megáldva. Ezek talán, abban az időben, segítettek a hívőknek hinni, ami jó dolog, de a modern kételkedők nem sok örömüket lelik ezekben a véletlen egybeesésekben, csak gyanakszanak. Könnyen látható, ha körültekintően olvassuk őket, hogy néhány történetnek folytatása van. Más történeteknek előzményük van. Ez elképesztő, és a gyanúnkat csak még erősebbé teszi.

Ha az időrend hiányos, akkor következésképpen nagyon is valószínűtlen, hogy Aísa 9 éves volt, amikor Mohamed elkezdett vele aludni, mint ahogy arról a muzulmán források beszámolnak. Ennek lényeges jogi következményei vannak. Ha az ilyen beszámolók időrendje megkérdőjelezhető, elfogadható-e a törvényes példaként történő használata? Igazolhatják-e a muzulmán törvény szakértői egy nagyon fiatal lány frigyét egy öreg férfival Mohamed életére hivatkozva? Az ügy szerfelett kétes.

Például sokat tudunk a római császárokról, és mindezt a források széleskörű választékából. Majdhogynem semmit nem tudunk a legkorábbi muzulmánokról. Elég keveset tudunk az iszlám első századának időrendjéről. A történetek, amikben hinnünk kéne, egy bizonyos mértékű szimmetriát mutatnak be, ami megnyerő, de a valós világ nagyon ritkán szimmetrikus.

Mohamed, ahogyan azt önök mind tudják, az iszlám prófétája. Ám ennél többet nem tudunk, bármit is állítanak az iszlám vallási vezetői.

Print Friendly, PDF & Email

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=3434

Bejegyzés: on 2011. máj. 20.. A bejegyzés kategóriái: Hans Jansen arabológus, Legfrissebb, Mohamed. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

fascistbook

Legutóbbi bejegyzések

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes