A liberális értelmiség fél az iszlám becsület-szégyen kultúrájának konfrontálásától

Az udvariasság nem kimondani bizonyos dolgokat, nehogy az erőszakot szüljön. A jómodor (formális udvariasság, valaki megértő) képesség arra, hogy kimondjunk ezeket, és nem lesz erőszak.

A közelmúlt közvélemény-kutatásai azt mutatják, hogy az európai közvéleményt jelentős aggodalommal tölti el az egyre agresszívabb iszlám, ami a jelentős bevándorló népcsoportokon keresztül fejeződik ki. A madridi székhelyű Stratégiai Tanulmányok Csoportjában a Transzatlanti Kapcsolatok főmunkatársát, Soeren Kernt idézve:

Az [közvélemény-kutatási] eredmények – amelyek azt tükrözik, hogy az európaiak kezdik megérteni a muszlim országokból érkező több évtizedes tömeges bevándorlás következményeit -, a multikulturális politikára vonatkozóan, amely arra ösztönzi a muszlim bevándorlókat, hogy inkább elkülönüljenek, mint integrálódjanak a befogadó nemzetekbe, egyre növekvő szakadékot mutatnak az európai szavazók és a politikusok között.

A felmérés eredményei összhangban vannak a több tucat nemrégiben végzett közvélemény-kutatás eredményeivel. Mindent összevetve, bőséges empirikus bizonyítékot adnak arra, hogy a muszlim bevándorlást övező szkepticizmus nem csak a “jobboldali” politikai körökre korlátozódik, ahogy azt a multikulturalizmus hívei gyakran állítják. Most már a mainstream (fősodrásbeli) szavazók az egész politikai spektrumon kifejezik aggodalmukat az iszlám európai szerepét illetően.

A cikkben említett szakadék az elmúlt évtizedek egyik legaggasztóbb fejleményének tekinthető a nyugati kultúrában: ezen szakadék egyik oldalán egy olyan elit áll, amely a nyílvános vita nagy részét ellenőrzése alatt tartja (újságírók, akadémikusok, mainstream politikusok,…), és akik jobban félnek attól, hogy iszlamofóbnak és rasszistának nevezik őket, mint amennyire az iszlamista rasszistáktól félnek, a másik oldalon pedig a lakosság áll, akiket ha szót mernek emelni a muszlim szomszédok viselkedése miatt, azonnal iszlamofób rasszistának nyílvánítanak. A problémák nagyon össze vannak gubancolva, és fájdalmas őket kibogozni. Itt található egy lehetséges megközelítés. (A következő esszé hosszabb változatáért látogasd meg a blogomat.)

Becsület-szégyen és iszlamizmus:

Egy becsület kultúrában a becsület érdekében, azért hogy valaki megőrizze az arcát, hogy visszanyerje a meggyalázott tekintélyét, indokolt, elvárt, sőt szükséges a vérontás. A nyilvános kritika arculcsapása annak, akit kritizálnak. Így az ilyen kultúrákban élő emberek „udvariasak”, és egy valóban szabad sajtó elképzelhetetlen, függetlenül attól, hogy mi áll a törvényekben.

A modernitás azonban a szabad nyilvános vitán alapul, udvariasság (alkalmazkodás) helyett jómodoron, azonban ennek a nyilvános önkritikának az előnyei – éles tanulási görbék, tudományos és technológiai fejlődés, gazdasági fejlődés, demokrácia – megérik a fájdalmat.

De egy ilyen rendszer az alfa hímek számára megalázó, különösen azoknak, akik úgy gondolják, hogy a társadalmi rend az uralkodó elit tiszteletétől függ, hasonlóan azokhoz, akik 1900 körül a Dreyfus-ügyben elítélték Dreyfust, készek voltak feláldozni egyetlen embert a hadsereg és az egyház becsületéért.

Ez különösen igaz az iszlám vallási kultúrára. A Dar al Islam-ban [iszlám által uralt terület], halálbüntetés járt annak a muszlimnak, aki ellentmondott / kritizálta az iszlámot, és ez még inkább igaz volt, ha ezt egy hitetlen tette. A modernitás nakba (pszichológiai katasztrófa) volt az iszlám számára, és az iszlám eltérő ágainak még nem sikerült eleget tennie a modernitás ezen igényeinek.

Éppen ellenkezőleg, a kortárs iszlám leghangosabb szószólói hevesen elutasítják azt a fajta önkritikát, amelyet a modernitás igényel. A kritika elviselhetetlen támadást jelent a muszlimok férfiasságára nézve.

Sőt, a globális dzsihád és az apokaliptikus próféták, akik ezt népirtó retorikával táplálják, a modern társadalom (főleg technológiai) erőit arra használják, hogy megsemmisítsék a nyilvános modern kultúrát és a szabad vitát arról, hogy mi az igazság.

A szekularizmus nagyobb érettséget követel meg, megköveteli, hogy a vallások békések legyenek, ne használjanak erőt (az államot) azért, hogy ráerőltessék a hitüket másokra. A vallási közösségeknek fel kell adniuk azon felsőbbrendűségi igényüket, hogy ők a igazak/helyesek. Ez magas szintű önbizalmat és toleranciát igényel az eltérő véleményekkel kapcsolatban.

Az iszlám számára ez különösen nehéz kihívást jelent. Az iszlám fejlődő szakaszában domináns volt. A Dhimma törvények kifejtették az alapelveket: a hitetlenek “védettek” voltak az erőszaktól és a haláltól a muzulmánok részéről mindaddig, amíg elfogadták a láthatóan megalázó kisebbrendűségüket. És a dhimmikre vonatkozó legfontosabb követelések között volt az, hogy nem vitathatták, kritizálhatták, vagy bármilyen módon “sértegethették” az iszlámot vagy a muzulmánokat.

Az iszlám ébredés kortárs megnyilvánulásai általában elég szegényesen kezelik a hitetleneket. A muzulmán többségi nemzetekben élő kortárs keresztényekre és zsidókra vonatkozó veszélyek tükröződnek az egyre bővülő európai enklávékban (érzékeny városi területek vagy sária zónák, ami felet az állam elveszítette a felügyeletét) élő muszlimok viselkedésében is.

Így az iszlám – muzulmánok – kapcsolata a “másokkal” (kufr, hitetlen, szó szerint az, aki előtt rejtve van [az igazság]) az a nagy probléma, melyet a következő generációnak majd meg kell oldania, és a probléma megoldásának lényege a muzulmánok azon képességében rejlik, hogy elviselik-e a kívülállók kritikáját.

Nekünk itt a modern (és posztmodern) Nyugaton, akik először találták ki az önmérséklet ezen rendkívüli szabályait és egy ennyire gazdag, sokszínű, toleráns kultúrát hoztunk létre, jogunk van megkövetelni az iszlámtól és főleg azoktól, akik itt élnek és hasznot húznak abból a civil társadalomból, amit létrehoztunk, hogy elfogadják ezeket a szabályokat. Valójában, ha értékeljük a tolerancia, szabadság, nagylelkűség ezen értékeit, akkor tartozunk magunknak és a köztünk élő muszlimoknak azzal, hogy ezt megköveteljük. Bármi más, többek között az a fantázia, hogy ez nem probléma, kulturális öngyilkosság.

És mégis, eddig nagyon rosszul állunk, főleg azért, mert nem merünk szembenézni a problémával. A muzulmánok “vékony bőre” már közmondás, és a legtöbb állami, diplomáciai, sőt tudományos diskurzus is hallgatólagosan tudomásul veszi ezt és megbékél ezzel a kulturális valósággal. Amikor a Nyugat pozitív összeg elve (mi mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy “eljussunk az igenig”, győztes-győztes) találkozik az arab zéró összeg elvvel (csak akkor nyernek, ha mi veszítünk), akkor általában veszítünk (oslói „béke”folyamat.)

Az elmúlt évtizedben ez még sokkal rosszabb lett. Az önmagukat “haladó” “baloldalnak” nevezők viselkedése – hagyományosan a hatalommal való visszaélés, nőgyűlölet és ellenséges viselkedés szúrós nyilvános kritikájának fellegvára – nyomasztóan engesztelő a kényes muzulmánok felé. Ismételten, mint például Benedek pápa esetében, megakadályoznak mindenkit (a hitetlen kollégáikat), akiket ők iszlamofóbiával rágalmaznak meg, hogy bármit is mondjon, ami megsérti a muzulmánok érzéseit. Sőt, úgy tűnik, jobban aggódnak amiatt, hogy “mi” provokálunk muzulmán erőszakot, mint hogy feltárják a muzulmán erőszak forrásait. És gyakran olyan éles és megvető hangon támadnak azok ellen, akik a demokratikus elveket védik, amit soha nem használnának a muzulmánokkal szemben.

Amely visszavezet bennünket a “szakadékhoz.” Az újságíróinknak és akadémikusainknak egy másfajta iszlamofóbiával kell szembenézniük: az iszlám kritizálásától való félelemmel. És ennek eredményeként elárulják a saját valódi választókerületüket, bennünket, akik elkötelezettek a polgári társadalom szabályai mellett. Addig nem fogjuk tudni megvédeni a modern, toleráns, liberális politikai kultúránkat, amíg ilyen gyáva emberek uralják a közszférát.

Szerző: Richard Landes, amerikai író, a Boston University történelem professzora

Forrás: The Telegraph

Print Friendly

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=3764

Bejegyzés: on 2011. aug. 22.. A bejegyzés kategóriái: Legfrissebb, Szólásszabadság. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes