Zrínyi hősei helyett az agresszor Szulejmán emlékét építik

Forrás: HETEK, Magyary Ferenc

1566-ban, a mohácsi csata negyvenedik évfordulóján Szulejmán oszmán szultán ismét személyesen vezette a török sereget Magyarország ellen. A hódítók célja Bécs és ezen keresztül a nyugati kereszténység eltiprása lehetett, ám egy maroknyi hős Zrínyi Miklós vezetésével keresztülhúzta a szultán számításait. A több mint egy hónapig tartó várostrom veszteségei megroppantották a hódító sereg törzsét. A tó és mocsártenger közepén álló szigetvári vár 1566-os ostroma nem csak a győzhetetlen I. Szulejmán halálát hozta, hanem 25 ezer török hitharcos elestét is. A világhódító muzulmán török hadsereg számára addig ez volt a valaha volt legnagyobb veszteség, ez akár az ostromban részt vevő reguláris haderő 42 százalékának elvesztését is jelenthette. A vár sikeres bevétele utáni visszavonulás és ezzel a további célokról való lemondás is a szultán halálának és a sereg nagy veszteségeinek tulajdonítható. A Zrínyi Miklós által védett vár küzdelme nem a dédunoka által megénekelt „Szigeti veszedelem”-ben magasztosult a keresztény és a hódító iszlám világ közötti világméretű összecsapássá. A kor magyar és nyugat-európai közvéleménye tisztában volt e heroikus küzdelem jelentőségével. A kérdés csak az, hogy az utódok hanyag emlékezete mennyiben csökkentette szemünkben e várvédő összecsapás jelentőségét.

A kor európai és magyar közvéleménye teljesen tisztában volt Sziget védelmének jelentőségével. Mára inkább – Gárdonyi Gé­za írásremeke és az abból készült film népszerűségének köszönhetően – Eger csillagai ragyognak fényesebben, ha éppen nem a Szulejmán-kultusz feledteti el velünk, hogy Magyarország többek között Zrínyiék hőstettének köszönhetően nem iszlám köztársaság. A nemzetközi közvélemény Magyarországot tekintette a kereszténység védőbástyájának az iszlám hódító törekvésekkel szemben. 1566-ban egész Európában figyelemmel kísérték a szigetvári küzdelmet, amely az áldozatvállalás szép példáját adta. Magyarországon Méliusz Juhász Péter, a neves reformátor és prédikátor a küzdelmet egyenesen a végidők jelének tekintette, a törököknek ezt a hadjáratát Góg és Magóg felseregléseként látta, és a kereszténység elveszéséért aggódott. A törökök természetesen szintén megfelelő fényben látták a várvédők fölött aratott diadal jelentőségét.

Bécs lett volna az aranyalma

Az biztos, hogy noha nem vagyunk tisztában Szulejmán utolsó hadjáratának pontos céljával, de nyilvánvaló, hogy az idős szultán egész uralkodásának „megkoronázásaként” tekintett erre a háborúra. A hadjáratban nemcsak masszív hadsereg vonult fel, hanem a szultáni udvar komoly, tekintélyes személyiségei, sőt maga a szultán is. Egész uralkodásának és a muzulmán oszmán-török uralkodók országlásának fő célja a „Kizil Elma”, vagyis a „Piros vagy Arany Alma” eszméjének megvalósítása volt. Ez nem mást jelentett, mint a teljesség megvalósítását és kiterjesztését a földi birodalmak szintjén, egyfajta iszlám „Isten országának” eljövetelét, az iszlám hódító politikának a beteljesítését, vagyis minden földi uralomnak a szultán alá hajtását. Szulejmán személyéhez komolyan kapcsolódtak ennek az iszlám szakralitásnak a képzetei. Tőle várták, hogy kiteljesíti a „Kizil Elma” eszméjét, ezért a hadjáratnak ez lehetett a fő célja.

Ennek az eszmének természetesen meg volt a konkrétan megfogalmazható földi célja is, amibe különféle források alapján beletartozhatott a Német-római Császárság és a császárváros, Bécs vagy egyenesen Róma, vagy akár a Nagy Sándorral is összefüggésbe hozható magyar királyság meghódítása. Vannak elképzelések, amelyek szerint egy hároméves hódító program után történt volna Bécs elfoglalása. Szigetvár ostroma egyrészt logikus lépés volt a Bécs felé vezető hadi útvonal miatt, másrészt más jelentősége is lehetett a „Kizil Elma” eszméjének megvalósításáért küzdő szultánnak. Magának Szigetvárnak is lehetett olyan vonz­ereje, amely meghódításával Szulejmán úgy érezhette, hogy újabb darabot illeszthet be koronája ékkövei közé. A vár építtetője Szigethi István, aki amellett, hogy egyetemi tanár volt, egyházi méltóság is, és ami igazán érdekes: jeruzsálemi pátriárka. A Jeruzsálem-misztikában is otthonos szultán – a város ottomán meghódítója – szemében a hely jelentőségét építtetőjének személye adhatta.

A Szigetvárhoz érkező török sereg megdöbbenését hatásosan fejezi ki az alábbi részlet az egyik török krónikából: „Az iszlám seregével a síkság és a halmok egészen megteltek, mert oly roppant sokaság volt itt, hogy azt kimondani nem lehetett. Mikor Allah segítségével egy magas halom tetejére felértek, látták, hogy a nevezett vár egy nagy síkságon emelkedő domb tetején fekszik úgy, hogy minden oldalról nádas és mocsár veszi körül. Épületei, bástyái és falai pedig erődítésnek tökéletes módja szerint épültek. Különösen a belső vár olyan erős, hogy aki csak látta, eszét vesztve elámult és így kiáltott fel: »Teremtő Isten! Hogyan bír az ember ezen győzedelmeskedni!?« A hitetlenek egy pillanatig sem álltak tétlenül, működtették a puskákat, a szakállasokat, … ágyúkat. Egy percnyi időt nem hagytak, nem engedtek a várhoz közeledni. Midőn a padisah őfelsége leszállt a lováról, és sátorába tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek a seregre, mintegy azt mondva vele: »Isten hozott benneteket!« Ezután egy még félelmetesebb ágyúgolyót lőttek, mellyel mintegy az volt a szándékuk mondani: »Ilyenek a mi fegyvereink, melyekkel veletek harcolni fogunk!«”

Sziget legfőbb védelmét a mesterségesen duzzasztott tó jelentette, amelynek szintjét duzzasztógátakkal és zsilipekkel szabályozták. Eső esetén leengedték a fölös vizet, szárazabb időben pedig a gátak biztosították a vízszintet. A tó a vár körül 400-500 méterre terjedt, volt, ahol elérte a 700 méteres távolságot is. Így érthető, hogy kiváltotta a törökök ámulatát. A védelmet Zrínyi a környező terület fáinak kivágásával erősítette meg a török sereg előtt, hogy természetes fedezékük ne lehessen az ostromlóknak. A vár három részből állt: a külső és a vizesárokkal elválasztott középső és belső várból, de ahhoz, hogy a várhoz hozzáférjenek, szükséges volt az új- és az óváros elfoglalása is. A 2300 várvédőnek tehát a vár mellett a város védelmét is meg kellett szervezniük, az ostromlóknak pedig olyan feladatot kellett megoldaniuk, amelyhez többféle ostromtechnikát alkalmaztak egyszerre.

Jézus kontra Allah

Az ostrom 1566. augusztus 5-e körül kezdődött. A várvédők – az Egri csillagokból ismert – lelkesítő beszéddel és eskütétellel készültek: „Testvéreim… bátor férfiak és igen bátor katonák, a világ azt követeli, hogy készüljünk fel s rettenthetetlen lélekkel, magunk és az egész keresztény világ nevében az ellenséget készen várjuk…” – hangzottak Zrínyi Miklós szavai.

Heves ágyútűz után az ostrom második napján: „Akkora volt a csattanás és a légnyomás, hogy azt hihette bárki: a menny dörög. Ezután fennhangon hatalmas kiáltással az egész táborban Allahot, azaz Isten nevét kezdték háromszor kiáltani. Ezzel szemben a várban a keresztények Jézus nevét kiáltották.”

A külső várost hamar fel kellett adni, hogy a belső részekre lehessen összpontosítani a védelmet. Az ostromlók az egyetlen lehetőséget alkalmazták, ami hozzáférést biztosított nekik a várhoz: a gátak átvágásával elkezdték a tó lecsapolását; a védők pedig folyamatos kitörésekkel végeztek pusztítást az ostromlók között. Például csak az augusztus 15-e körüli két kitörésben mintegy 1600 muzulmánnal végeztek Zrínyiék. Augusztus 19-én mintegy kétheti ostrom után a törököknek sikerült betörni az óvárosba, ami az ostromlók harmincszoros túlerejét ismerve a várvédők derekasságát jelzi. Innentől az ostrom a vár ellen folyt tovább.

Az ostrom brutalitására jellemző, hogy Zrínyi – megbosszulva a felvonuló törökök kegyetlenkedését – egy alkalommal 200 fogságba esett törököt a sáncokon az ellenséges tábor szeme előtt karóba húzatott.

Augusztus 29-én a törökök egy mindent eldöntő támadásra készültek. A szultán babonásan tisztelt szerencsenapja (mohácsi csata, Nándorfehérvár elfoglalása és Buda megszállása) azonban most nem hozott szerencsét. Általános rohamot indítottak a vár három pontjára, amit a szigetváriak emberfeletti erőfeszítéssel vertek vissza. A nap végére 3000 fős veszteséggel számolhatott a fényes padisah serege. A bomlásnak indult hullák olyan förtelmes bűzt árasztottak, hogy vissza kellett vonni a seregeket, míg eltakarítják a holttesteket. Ez hat napig tartott.

A várvédők hiába várták a felmentő sereget, hiába üzent Zrínyi, hogy megfelelő támogatás esetén karácsonyig tudná tartani a várat, hiába olyan a helyzet, hogy annyira szétzilálták a törököt, hogy egy felmentő sereg döntő csapást mérhetne rájuk; Miksa német-római császár és magyar király serege Gönyű mellett 25 ezer lovassal és 80 ezer gyalogossal gyülekezik – és nem mozdul.

1566. szeptember 5-én bekövetkezett a vár ostromának döntő momentuma, egy sikeres aknaásás után a törökök berobbantották az egyik bástyát, az ott elásott nagy mennyiségű lőporral együtt. Ezután a törökök betörtek a külső vár területére. A kemény harcokban nyilvánvalóvá lett a külső vár tarthatatlansága. Zrínyiék visszavonultak 200 harcossal és 400 asszonnyal és gyerekkel a belső vár területére, ami már egy kisebb erőd volt vizesárokkal és gyengébb fallal elkerítve. Épphogy be tudták húzni a kaput a beözönlő törökök előtt.

Szeptember 6-án furcsa dolgok történtek. Az iszlám martalócok kü­lönleges kegyetlenkedéssel bántak a külső várban rekedt asszonyokkal. A belső várba visszavonult védőknek végig kellett nézniük, hogy a törökök miként gyalázzák meg szemük láttára őket. A várvédők azonban készültek a később bekövetkező végső eseményekre. Szulejmán többször is sürgette vezéreit, és panaszkodott, hogy még mindig nem sikerült céljukat elérni.

A török sereg mérnökei azonban már a végső ostrom előtt elkezdtek a frissen elfoglalt külső vár területén az iszlám dicsőségére egy dzsámit építeni, amely azóta is komoly kérdéseket vet fel a kutatók számára. Mivel a tájolása néhány fokban eltér az iszlámban szokásos mekkai iránytól és az ablakok elhelyezkedése is más, azt feltételezték, hogy egy, a hadi mérnökök által épített, hevenyészett, félretájolt dzsámiról van szó. Ez volt az általános nézet egészen 2012. január 25-éig. Ekkor, nem sokkal 3 óra után a délnyugati, könnycsepp alakú világítóablak fénye ráesett a szemközti szentirat tartó szekrény fö­löt­ti szamárhátívre, és pontosan kirajzolta annak keretét. Ezt, a fényjelenséget felfedező Király Lajos kutató fotóval dokumentálta. A fényjelenség párja november 15-én látható. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy egy nagyon átgondolt és megtervezett szakrális üzenetet hordozó fénytemplomról van szó, amely Szulejmán (a név a Salamon iszlám-török változata) személyéhez köthető jelentést is hordoz. (A szultánt sokszor fényességesnek, fényt hozónak nevezték.) Ismerve az 1566-os hadjárat vallási hátterét, joggal feltételezhető, hogy a dzsámi ilyen fajta építése a terület szellemi birtokba vételére is irányult.

Valószínűleg ezen a napon történhetett Szulejmán halála is. A szultán alvezérei tisztában voltak azzal, hogy az uralkodó halálának híre felfordulást okozna a táborban, és felbátorítaná az osztrák-magyar seregeket is a támadásra, ezért eltitkolták. A másnapi felvonuláson, amikor a se­reg látni kívánta a császárt, a hul­lát ültették ki, és a háttérből még a kezét is mozgatták, hogy üdvözölje katonáit.

Szakrális önfeláldozás

Eközben a várban Zrínyiék készültek a kirohanásra. Az „imitatio Christi” gondolata nem a következő század eposzirodalmának a találmánya: Zrínyiék tudatosan készültek a halálra, ennek időpontját is gondosan megválasztották, díszes ruhát öltöttek – Zrínyi még aranyakat is tett felöltőjébe, hogy jelezze, nagy úr hal itt meg –, hogy a kor vallásos felfogása szerint tettükkel Jézus neve dicsőüljön meg. Tisztában voltak azzal, hogy a várvédők áldozata megállította az istenteleneket, haláluk és a várvédelem is a kor felfogásának megfelelő spirituális cselekedet volt.

Szeptember 7-én történt meg a kirohanás. A törökök a belső vár palánkfalát kezdték bontani és égetni. Zrínyiék a várkaput kinyitva kartácstüzet zúdítottak az ellenségre, majd díszes ruhába öltözötten, „Jézus, Jézus” kiáltással rontottak ki a törökök közé. Rövid ideig tartott a küzdelem. Zrínyi fejét egy lövés érte. A testét odahurcolták a janicsár aga elé, még volt benne élet, amikor levágták a fejét. A törökök birtokba vették a belső várat is, majd hirtelen nagy robbanás rázta meg a területet. A bástyában őrzött lőpor tüzet kapott, a robbanás egyes források szerint 3000 iszlám harcos halálát okozta. Volt, akit maga alá temetett a leomló építmény, másokat a légnyomás a tóba repített, miközben a belső vár egyszerűen eltűnt, a földdel lett egyenlővé.

Ez volna a mi „hollywoodi” nemzeti filmeposzunk, ha valaki megfilmesítené, hogy valamikor a tizenhatodik században 2300 hős magyar és horvát várvédő hőstette lehetővé tette a „keresztény Európa” fennmaradását az iszlám pusztítókkal szemben, úgy, hogy azok vezérüket vesztve, megroppant seregükkel kénytelenek voltak visszavonulni, egy időre félretéve világhódító terveiket. Azért kell, hogy erről megemlékezzünk, hogy Szigetvár Zrínyiék hőstettének színhelye maradjon, ne a pusztító Szulejmán kultuszhelye.

Print Friendly

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=6380

Bejegyzés: on 2013. nov. 21.. A bejegyzés kategóriái: Itthon, Legfrissebb, Történelem. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes