Milyen következményei voltak a dhimmiségnek?

Valójában minden nép, amely a történelem során muszlim uralom alá került, végül egy kicsi és kulturálisan elnyomott kisebbséggé zsugorodott –függetlenül attól, hogy mielőtt a muszlimok meghódították volna őket milyen sokan voltak, és milyen jelentős dolgokat értek el. Természetesen néhány legyőzött nép elkerülte, hogy ez legyen a végzete. Egyedül azok menekültek meg a muszlim dhimmiségtől, akik sikeresen ellenálltak az iszlám dzsihádnak: az európai keresztények és az indiai hinduk.

Mások nem voltak ennyire szerencsések.

 Esettanulmány: a zoroasztriánusok

Valóban annyira rossz lett volna, ha a muszlimok elfoglalják Európát? Végülis a keresztények továbbra is gyakorolhatták volna a vallásukat. Csak egy kis diszkriminációnak lettek volna kitéve, nemde?

Bár csupán ez a „kis diszkrimináció” az, amit a legtöbb iszlám hitvédő a dhimmiségről beismer, a dhimma hosszú távú hatásai azonban ennél sokkal károsabbak voltak a nem-muszlimok számára. Még évszázadokkal az után is, hogy a muszlimok meghódították Egyiptomot, a kopt keresztények nagy többségben voltak. Ma a koptok csupán 10 vagy kevesebb százalékát teszik ki Egyiptom népességének.

Ugyanez lett az összes olyan nem-muszlim csoport sorsa, akik teljesen iszlám uralom alá kerültek.

A zoroasztriánusok, vagy párszik, a perzsa pap és próféta, Zarathusztra (Zoroaszter, i. e. 628-551) követői. Az iszlám megjelenése előtt a zoroasztrizmus sokáig Perzsia (a mai Irán) hivatalos vallása, és az Égei-tengertől az Indus folyóig terjedő Perzsa Birodalom uralkodó vallása volt. A zoroasztriánusokat Perzsiától Kínáig mindenhol meg lehetett találni. Azonban miután a muszlimok meghódították Perzsiát, a zoroasztriánusok dhimmi státuszba kerültek és durva üldöztetésben volt részük, mely gyakran erőszakos térítéseket is magában foglalt. Hogy megússzák a muszlim uralmat, sokan Indiába menekültek, ahol ismét a dzsihád harcosok prédájává váltak, amikor a muszlimok elkezdtek benyomulni Indiába.

A zoroasztriániusok szenvedései az iszlám alatt meglepően hasonlóak voltak azoknak a keresztényeknek és zsidóknak a szenvedéseihez, akik tőlük nyugatabbra voltak iszlám uralom alatt, és mindez a modern korig folytatódott (az iráni mullahokrácia alatt, egészen a mai napig). 1905-ben egy Napier Malcolm nevű misszionárius kiadott egy könyvet, amelyben elmeséli a zoroasztriániusok között, Yezd perzsa városban megélt kalandjait:

“1895-ig semelyik párszi (zoroasztriánus) nem hordhatott ernyőt, még abban az időben sem, amikor én Yezdben voltam. 1895-ig szigorúan meg voltak tiltva a szemüvegek, 1885-ig pedig nem hordhattak gyűrűt. Az övüket durva vászonból kellett készíteni, 1885 után azonban már bármilyen fehér anyag megengedett volt. 1896-ig a párszikat arra kényszerítették, hogy hajtogatás helyett csavarják a turbánjukat. 1896-ig csak barna, szürke, és sárga kaba (kabát) vagy arkhaluk (kabát alatti öltözet) volt megengedett, azonban ezután már a kéken, feketén, világos piroson és zöldön kívül minden színt lehetett használni. Meg volt tiltva a fehér harisnya, és 1880-ig a pársziknak egy különleges, kifejezetten csúnya cipőt kellett viselniük, melynek széles, felfele álló orra volt. 1885-ig szakadt sapkát kellett viselniük. 1880-ig szoros, egyszínű térdnadrágot kellett hordaniuk nadrág helyett. 1891-ig minden zoroasztriánusnak gyalog kellet járnia a városban, és még a sivatagban is le kellett szállnia a lóról, ha bármilyen rangú muzulmánnal találkozott. Abban az időben, amikor Yezdben voltam, még szabad volt lovagolniuk a sivatagban, és csak akkor kellett leszállniuk a lóról, ha egy magas rangú muzulmánnal találkoztak. Voltak még hasonló öltözködési korlátozások, de túl sok és jelentéktelen ahhoz, hogy megemlítsem.”

“Továbbá mind a párszik, mind a zsidók házait, az őket körülvevő falakkal, annyira alacsonyra kellett építeni, hogy a tetejét kinyújtott kézzel elérhesse egy muzulmán. Ugyanakkor az út szintje alá áshattak. Körülbelül 1860-ig a párszik nem foglalkozhattak kereskedelemmel. Rendszerint a pincehelyiségben rejtettek el dolgokat, és titokban adták el azokat. Most már kereskedhetnek a karavánszállókban és a fogadókban, de nem a bazárokban vagy lenszövetkereskedőknél. 1870-ig nem lehetett a gyermekeiknek iskolája.”

“A dzsazija, azaz a hitetlenekre kirótt adó, az egyes párszik vagyonától függően különbözött, de soha nem volt kevesebb, mint két toman (10000 dinár). Egy toman most 3 shillinget és 8 pennit ér, de ez korábban sokkal többet ért. Még most is, amikor a pénz sokkal értéktelenebb, ez az összeg egy munkás tíz napi munkabérének felel meg. A pénzt azonnal ki kell fizetni, amint a pénzbeszedő farrash [szó szerint szőnyegtisztító, valójában elsősorban egy házon kívüli szolga], találkozott az emberrel. A farrash szabadon azt tehette, amit akart, amikor begyűjtötte a dzsaziját. Az ember nem mehetett haza, hogy elhozza a pénzt, hanem egészen addig ütötték, amíg oda nem adta a pénzt. 1865 körül egy farrash adógyűjtés közben odakötözött egy embert egy kutyához, és felváltva ütötte mindkettőt.”

“1891 körül egy mudzstahid elfogott egy zoroasztriánus keresekedőt, miközben fehér harisnyát viselt a város egyik nyilvános terén. Arra utasította az embereit, hogy vegyék le a harisnyáját és verjék meg. 1860 körül egy hetven éves férfi fehér durva vászon nadrágban ment a bazárba. Jól megverték, levették a nadrágját és hazaküldték a nadrággal a kezében. Néha a pársziknak egy lábon kellett állniuk a mujtahid házában addig, amíg bele nem egyeztek abba, hogy számottevő összegű pénzt fizessenek ki.”

Mi a hatása annak, ha arra kényszerítenek valakit, hogy hosszú időn keresztül így éljen? A válasz a számokban van: közel 1400 év dhimmiként való létezés után és az iszlám tolerancia valódi természetét megtapasztalva, a zoroasztriániusok ma Irán népességének kevesebb, mint 2 százalékát alkotják (ez a szám még ennél is kevesebb Indiában, ahova elmenekültek). Afganisztánban, ahol a zoroasztriánizmus egykor szintén virágzott, ma gyakorlatilag nem létezik. Ez nem meglepő: az iszlámra való áttérés gyakran az egyetlen kiút volt ezeknek a meggyötört embereknek arra, hogy reményük legyen a tisztességes életre.

Ha a keresztesek nem tartották volna távol a muszlimokat, és ha az iszlám dzsihadisták végeztek volna a kereszténységgel, akkor a közel-keleti (ahol valamikor a kereszténység volt a domináns vallás) vallások képviselőihez, illetve a zoroasztriánusokhoz hasonlóan, az európai keresztények is csupán egy csekély számú kisebség lennének? Az európai keresztény civilizáció vívmányait ugyanolyan szemétként kezelték volna, mint ahogy az iszlám társadalmak az „iszlám előtti tudatlanság korára” általában történelmükben tekintenek?

Vajon ismert lenne-e ma Európában és Amerikában a kereszténységből kinőtt, és sok tekintetben az iszlám joggal ellentmondásban álló jogegyenlőség és minden ember méltóságának fogalma?

Esettanulmány: az asszírok

Hasonló történt az Asszír Keleti Egyházzal. Ez Edessza ősi egyháza, azé a városé, amelyet a keresztesek alapítottak, és amely az első latin királyság központjává vált. A negyedik és ötödik században ennek az egyháznak a kapcsolata a nyugattal nagymértékben feszültté vált, mígnem 424-ben a keleti egyház egy zsinaton kinyilatkoztatta, hogy a vezetője, Szeleukia-Ktésziphon (a perzsa főváros) katholikosza nincs többé alávetve a római vagy antiókhiai egyházaknak, és tekintélyében megegyezik velük. Később az asszírok magukévá tették Nesztoriosz, Konstantinápoly pátriárkájának Krisztussal kapcsolatos nézeteit, akit emiatt a 431-ben megtartott harmadik Efezusi ökumenikus zsinaton megfosztották pátriárkai hivatalától, és eretneknek nyilvánították. Ez még jobban elidegenítette az asszírokat mind Bizánctól, mind a latin keresztényektől. 424 után az asszíroknak évszázadokon keresztül kevés, vagy semmilyen kapcsolata nem volt Konstantinápoly és Róma nagy egyházaival.

Ezekben az évszázadokban az asszírok a kereszténységben valaha ismert legenergikusabb misszionáriusoknak bizonyultak. Volt olyan időszak, amikor a Nesztoriánus Egyház egészen a Mediterránumtól a Csendes Óceánig terjedt ki. A nesztoriánus kereszténység egész Közép-Ázsiában, a Bizánci Császárságban, de főleg a Közel-Keleten és Egyiptomban volt elterjedt. Virágkoruk idején az asszíroknak metropolita érsekségük volt Azerbajdzsánban, Szíriában, Jeruzsálemben, Pekingben, Tibetben, Indiában, Üzbegisztánban, Edesszában, és Arábiában (Jemenben Szána városában), továbbá templomaik Ádentól Bombay-ig és Shanghai-ig. Alopen nesztoriánus misszionárius 635-ben elvitte az evangéliumot Kínába. Az első templom Kínában három év alatt épült fel. A nyolcadik századra Kínában elég nesztoriánius volt ahhoz, hogy több egyházmegyét is alapítsanak. Az egyik kínai császár a kereszténységet „a fénylő tannak” nevezte, és támogatta terjedését.

A horizonton azonban viharfelhők gyülekeztek. A hetedik század végén II Muawija kalifa (638-684) üldöztetésbe kezdett, és sok templomot leromboltatott, miután a katholikosz visszautasította az arany iránti követelését. Az üldöztetés Abd al-Malik kalifa (685-705) alatt is folytatódott. Az abbaszida kalifa al-Mahdi (775-786) észrevette, hogy az asszírok a muszlimok győzelme után is új templomokat építettek, ezzel megsértve a dhimmi törvényeket. Arra utasította őket, hogy rombolják le azokat. Egyértelműen azt gondolta, hogy a keresztények megsértették a dhimma, a védelem szerződésének feltételeit. Ötezer szír kereszténynek kellett választania az iszlámra való áttérés, vagy a halál között. Al-Mahdi utóda, Hárún al-Rashíd (786-809), még több templom lerombolását rendelte el. Fél évszázaddal később al-Mutawakkil kalifa (847-861) aktívan elkezdte üldözni az egyházat. A kilencedik és tizedik században Bagdadban lázongó és fosztogató csőcselék támadta meg sorozatosan a keresztényeket és környezetüket. Sok templomot leromboltak, és megtorolták az asszír keresztényeket. Időközben Kínában egy új császár olyan ádáz üldöztetésbe kezdett, hogy 981-re a Kínába látogató nesztoriánius misszionáriusok egy teljesen megtizedelt egyházat találtak. Mindazonáltal a törökök és sokan mások folyamatosan nagy számban tértek át az Asszír Egyházhoz, és fenntartották a jelenlétüket Kínában. Később a 13. században egy nesztoriánius volt a kormányzó Kína Gansu tartományában.

Az asszírok ismét szenvedtek, amikor a keresztes Antiókhia 1268-ban muszlim kézre került. Sok asszír rabszolgává vált, és templomaikat lerombolták. Egy asszír érseket megköveztek, testét pedig kitűzték a város kapuira, figyelmeztetésül a keresztényeknek. A 12. és 13. században további támadások során, melyet arabok, kurdok, és mongolok hajtottak végre, számtalan asszírt öltek meg, vagy tettek rabszolgává. De a legrosszabb a mongol Timur Lenktől, egy lelkes muszlimtól jött, aki ádáz dzsihád hadjáratokat folytatott a nesztoriániusok ellen, és lerombolta városaikat és templomaikat. Ez egy totális háború volt az asszír keresztények ellen: Timur Lenk felajánlotta nekik, hogy vagy áttérnek az iszlámra, vagy választhatnak a dhimmiség és a halál között. 1400-ra a hatalmas nesztoriánius birtokok többé nem léteztek. A kereszténység gyakorlatilag teljesen kihalt Perzsiában, Közép-Ázsiában és Kínában.

Ezután gyakorlatilag minden nesztoriánius dhimmiként élt, muszlim irányítás alatt. Hasonlóan a zoroasztriánusokhoz, közösségük apróra zsugorodott az intézményesített igazságtalanság könyörtelen súlya alatt.

Ha az európai keresztények hasonló sorsra jutottak volna, akkor egészen biztos, hogy a világ soha nem ismerhette volna meg Dante Alighieri, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Mozart vagy Bach műveit. Valószínű, hogy soha nem lett volna egy El Greco, Giotto vagy Oliver Messaien. Egy olyan közösség, amelynek minden energiája csupán a túlélésre fordítódik, nem igazán foglalkozik a művészetekkel és a zenével.

Talán a keresztesek tették lehetővé, hogy az európai civilizáció teljesen felvirágozzon.

Forrás: Robert Spencer: The Politically Incorrect Guide to Islam (and the Crusades), p. 161-169.

Print Friendly

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=7000

Bejegyzés: on 2014. Sze. 6.. A bejegyzés kategóriái: Legfrissebb, Robert Spencer, Történelem. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes