Valami mindig kiborítja őket – ha nem a keresztes hadjáratok, akkor a karikatúrák

Mark Steyn: A dán Mohamed-karikatúra krízis – visszatekintés

Dán parlament,  2015. szeptember 26.

Nagyon köszönöm! Megpróbálok jó kiejtéssel beszélni, mert a skandinávok sokkal jobban beszélnek angolul, mint mi Észak-Amerikában. Nagyon izgalmas itt lenni, ilyen sok régi baráttal – Kathrina óriási munkát végez a Szabad Sajtó Társaságnál és mindig megtiszteltetés, ha itt lehetek.

Elfogadtam ezt a meghívást, vártam is. Ma reggel kaptam egy e-mailt, amelyben Őfelsége a Királynő azt tanácsolta a brit alattvalóknak, hogy ne menjenek el Koppenhágába a mai napon és maradjanak távol Christiansborgtól a veszély miatt, amit ez az esemény jelent… El sem tudom mondani Önöknek, milyen félelmetes dolog is ez, néhány évvel ezelőtt még ahhoz, hogy az ember ekkora veszélyben legyen, el kellett utaznia a Szunnita háromszögbe vagy a Helmand tartományba, ma már elég, ha az ember Koppenhágába jön! Az is kiderült, milyen hasznos is a kormányzat működése – mivel ezt az e-mailt akkor kaptam meg az angol Külügyminisztériumtól, amikor már leszállt a gépem Koppenhágában… úgyhogy most már késő…

De jó itt lenni, és Douglas-hoz hasonlóan arról beszélnék ma, hogy mit tanultunk az elmúlt 10 évben. Itt voltam a karikatúrák megjelenésének ötödik évfordulóján is – többen akkor is itt beszéltek a pódiumon velem együtt, pl. Lars Hedegaard – akire azóta tüzet nyitott egy szerencsére dilettáns fegyveres. Lars élete azóta drámaian megváltozott. Öt éve előadást tartott itt Lars Vilks is – akinek a rendezvényét idén februárban szétlőtte egy kevésbé dilettáns fegyveres és két ember meg is halt – itt, ebben a városban. Úgyhogy Lars Vilks mozgásszabadsága azóta köztudottan erősen korlátozott. Öt éve velem együtt állt az emelvényen az a holland karikaturista – Gregorius Nekschot – , aki akkor teljes burkába volt öltözve a feje búbjától a lába ujjáig és ma már nem is jelentet meg karikatúrákat.

Szóval az elmúlt 5 évben sok változás történt és nem jó irányba. Amikor 5 éve itt voltam, egy hölgy, Molly Norris – aki a Seattle Weekly-nél volt karikaturista az USA nyugati partján – szervezett egy eseményt „Mindenki rajzolja le Mohamedet” címmel. Ez a nő nem volt harcos aktivista, inkább csak valahogy belekeveredett ebbe – a South Park TV sorozat rajongója volt, amiben volt egy olyan rész, amelyet letiltott a TV csatorna, mert volt benne egy nagyon visszafogott vicc Mohamedről. A vicc igazából csak arról szólt, hogy nem mutatják Mohamedet. Ez az új idők szele: ma már nem csak olyan viccet nem süthet el az ember, amelyben bemutatják Mohamedet, hanem még olyat sem, amelyikben nem mutatják be. Szóval a TV-csatorna levette a műsoráról ezt az epizódot; Molly ezután szervezte meg a „Mindenki rajzolja le Mohamedet” napot: nem azért tette ezt, mert egy eszement „jobboldali őrült” lett volna, hanem csak mert  nem tudott semmit arról a felhajtásról, ami e körül a Mohamed nevű fickó körül forog. A hölgy a tökéletes liberális buborékvilágában élt, amelyben nem értesült arról, hogy Mohameddel viccelni teljesen más dolog, mint például azzal, hogy Mitt Romney mormon. (Az emberek szeretnek azzal viccelni, hogy a mormonok egy különleges alsóneműt viselnek.) Molly azt hihette, hogy Mohemedről viccet mondani ugyanilyen dolog és majd mindenkinek nagyon tetszeni fog. Szomorú, de rá kellett jönnie, hogy az emberek sokkal érzékenyebbek a Mohamedes viccekre, mint a mormon alsóneműsekre. Nos, pont itt voltam Dániában 5 éve, amikor a Seattle Weekly magazin azt írta, hogy „az olvasók talán megkérdezhetik, hová lett Molly Norris rendszeresen megjelenő heti karikatúrája e héten: az a helyzet, hogy nem fognak többé megjelenni a karikatúrái, mert – idézem – ’Molly nincs többé.’” Molly nincs többé. Egy amerikai állampolgár teljes személyazonossága hirtelen elpárolgott a semmibe, mert viccet csinált Mohamedről. Az USA elnöke erről az ügyről soha nem mondott egy szót sem – arról, hogy megtörténhet, hogy egy ember egész életét eltörlik egy Mohamedről elsütött tréfa miatt. Obama ezzel szemben azt mondta a világnak 3 évvel ezelőtt az ENSZ ülésén, hogy „a jövő nem lehet azoké, akik megsértik az iszlám prófétájának becsületét.”

… Azt kell mondanom, hogy nem létezik annál nagyobb árulás a Nyugat örökségével szemben, mint azok a szavak, amelyeket Obama elnök kimondott az ENSZ-ben 3 évvel ezelőtt! És az ilyen hozzáállás miatt van az, hogy nincs többé Molly, és nincs többé Nekschot, és ahogy nemrég szomorúan hallottuk nincs többé Charb, Cabu, Wolinski és mások … akik meghaltak a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásban. Majdnem mindenkit lemészároltak aki a magazin kiadásában részt vett … de még a halálukban is sikerült megsértenünk őket: annyival mutattuk ki, hogy milyen nagyra is értékeljük a szólás szabadságát, hogy egy hashtag kitűzőt viseltünk és ceruzát tartottunk a kezünkben. De senki nem tett meg egy fontos dolgot azok közül akik a „Je suis Charlie” címkét lefoglalták maguknak. Angela Merkel, Francois Holland,  George Clooney, aki a ceruzájával  integetett , és Helen Mirren a brit filmiparból – ő még egy kis ceruza-kitűzőt is viselt mutatva, hogy milyen hűde nagyon Charlie is ő, amikor átvette a díját a Golden Globe-on. Továbbá a Párizs utcáin felvonulók ezrei és az interneten megszólalók milliói közül senki sem volt hajlandó megtenni azt az egy dolgot, ami számított volna:  felmutatni azt, amiért ezek az emberek meghaltak. És ezért történhetett meg, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezettől (amely ugye egy csodálatos szervezet a szólásszabadságért) Mahmúd Abbász, Törökországból  pedig Erdogan szultán vezíre – miniszterelnöke – boldogan masírozhattak a nagy „mészárlás utáni parádén”. Önök szerint ezen emberek bármelyike megjelent volna ott, ha a lemészárolt emberek „új barátai” tollak helyett a Charlie újság címlapját tartották volna fel?! Szóval az a gyáva és inváziószerű támogatás, amit a világ 2015. januárban mutatott, szerintem nagyon egyértelmű lecke volt a karikaturisták és írók számára a szólás szabadságáért való szolidaritás korlátairól világszerte. És arról is, hogy hogyan fog ez legközelebb történni: „Ne aggódj, akkor is szomorúak leszünk, amikor te fogsz meghalni!”… „Talán nem olyan nagyon szomorúak, mint a Charlie Hebdo esetnél voltunk, mert hát ott már kiszomorkodtuk magunkat, de nyugi, egy kicsit azért szomorúak leszünk.”

David Cameron – aki a szólásszabadságnak legalább akkora bajnoka, mint Mahmúd Abbász – az esemény után visszatért Nagy-Britanniába, és azonnal felszólította a brit rendőröket – az ország új művészeti komisszárjait – , hogy menjenek a brit újságárusokhoz, és kérjék ki azok nevét és címét, akik megvették a Charlie Hebdo-nak az eseményre visszaemlékező kiadását. Cameron úr országa ennyire elkötelezett a szólásszabadság iránt. És azt állítják, hogy „mi ezt csak biztonsági okokból tesszük” … ezt a képet csak biztonsági okokból nem állíthatjuk ki, és azt is csak biztonsági okokból vizsgáljuk, kik azok, akik Charlie Hebdo újságot vesznek, és kizárólag biztonsági okokból töröljük az ön előadását ezen az egyetemen, és csak biztonsági okokból tiltjuk meg ennek a könyvnek a kiadását … A biztonság lett valójában az új „pofa be” – nem mondhatsz semmit a biztonság miatt, ezért tartjuk ezt az előadást is itt (a parlamentben): nem tarthattuk a Királyi Színház termében ’biztonsági okokból’. A biztonsági ok az új „pofa be”.

Ezért kell foglalkoznunk ezzel a témával, mielőtt elveszítünk mindent! És úgy tűnik, egyre könnyebb lesz azt mondani, hogy pofa be! Azok az emberek akiket Merkel kancellár asszony kedvesen meghív országába nem valószínű, hogy a szólásszabadság nagy barátai lennének – ők olyan országokból jönnek, ahol a szólásszabadságnak nincsenek hagyományai. Úgyhogy ez azt jelenti, hogy még sokkal több „biztonsági ok” lesz: idén Merkel 1 millió „menekültet” vár, és még egy milliót jövőre, az két millióval több biztonsági ok, amelyek miatt „ezt a rendezvényt nem lehet megtartani” , „azt a karikatúrát nem lehet kiadni”, „azt a képet sem lehet kiállítani”, vagy “bekérjük majd a nevedet és címedet, ha ezt az újságot megveszed”!

És ez az egyik lecke, amit megtanultunk az elmúlt 5 évben. 5 éve, amikor itt voltunk, valaki megemlítette Hans Christian Andersent és híres történetét a császár új ruhájáról. És nagyon elszomorító 10 évvel a dán karikatúra krízis után, hogy az Önök legnagyobb írója tévedett. Ugyanis, amikor a történet végén a kisfiú rámutat, hogy a császárnak valójában nincs is új ruhája, mindenki kineveti a meztelen császárt. Az elmúlt 10 év viszont arra tanított minket, hogy amikor néhány bátor ember, mint Lars Hedegaard és mások rámutatnak, hogy a császár tényleg meztelen – azaz, hogy a multikulturalizmus uralkodója teljesen mezítelenül áll, akkor az emberek nem köszönik meg a kisfiúnak, hogy kimondta az igazat, nem akarják ezt hallani és nem akarják, hogy a kisfiú kimondja az igazat. Ami történik a „menekült” válság esetében, az a császár új ruhája történetének perverz kiforgatása: „Nagyságos császárunk, nekünk, szerencsétlen bolond földi halandóknak, úgy tűnik, hogy ezek a jól öltözött, és jól táplált férfiak, akik leszállnak a német vonatokról semmilyen mérce szerint sem lehetnek menekültek! Azonban egy olyan bölcs ember mint Őfelsége jobban tudja, hogy ezek valójában koldusbotra jutott gyerekek és asszonyok rongyokban, akik kétségbeesetten próbálnak új életet kezdeni!!” Perverz módon kiforgattuk Andersen történetét, és ma már meg is büntetjük azokat a kisfiúkat, akik kimondják, hogy a „király meztelen”! Szöget ütött a fejembe, amit Douglas mondott: 11 éve nem gondoltuk volna, hogy olyan valami egyáltalán létezhet, hogy „karikatúra-válság”.

Nem sokkal a karikatúra-válság után abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy találkozhattam Bush elnökkel az Ovális Irodában. Tudom, hogy nem tartják Bush-t a kifinomult szónoki készségek legnagyobb művészének. Mégis, amikor megkérdeztem a véleményét ezekről az iszlám provokációkról, akkor egy fantasztikus mondatot mondott nekem, ami azt mutatta, hogy nem igazán akart azon aggódni, hogy mi idegesíti a muszlimokat. Ezt mondta: „Valami mindig kiborítja őket – ha nem a keresztes hadjáratok, akkor a karikatúrák”… Szerintem ez egy óriási mondat! Mert ez tökéletesen leírja, hogy az iszlám válaszai mennyire aránytalanok: teljesen mindegy, hogy mit csinálsz – lerohanod és 15 évig megszállod Afganisztánt vagy éppen a Burger King jégrémes poharára kiteszel valami díszítést amely hasonlít az arab „Allahu Akbar” feliratra, mindkét esetben tombolni kezdenek. Szóval az iszlámban nincs arányérzék: „Ha nem a keresztesek, akkor a karikatúrák”. Úgyhogy ez a reakció adott. Ami viszont mindig is számított a karikatúrák esetében, az az, hogy mi hogyan reagáltunk, vagyis a civilizált világ hogyan reagált.

És az elmúlt 10 év azért volt katasztrofális, mert mi elbuktunk. Itt van velünk ma azon kevés kiadók egyike, amely hajlandó volt megmutatni az olvasóknak azt a képet, amiről a felhajtás szólt. Az én kiadóm Kanadában, Ezra Levant szintén megmutatta. És azt hiszem, hogy Norvégiában 6 újság mutatta be a karikatúrákat, ami több mint  az USA, Nagy-Britannia és Kanada újságai együttvéve. És a nagy helyzet az, hogy amint valaki gyilkossággal fenyegetőzött, sőt gyilkolt is a karikatúrák miatt, akkor az összes nagy újságnak, mint a Le Mond, a London Times, Die Welt és a Corriere Della Sera a címlapjain kellett volna szerepeltetnie a karikatúrákat. A világ összes vezető újságjának szerte a világon! Ezzel szemben a CNN a karikatúrát úgy mutatta be, hogy Mohamed arcát kipixelezték, ugyanúgy, mint amikor valaki az USA tanúvédelmi programjába bekerül, vagy amikor valakinek éppen plasztikai műtétje volt és homályosan mutatják az arcát a TV-ben. Így mutatták be Mohamed arcát! Ez a fickó 1300 éve halott, nincs benne a tanúvédelmi programban! Lars viszont benne van a tanúvédelmi programban, de senki ebben a rohadt médiában nem takarja el az arcát a TV-ben! De eltakarnak egy fickót, aki meghalt a 7. században! Úgyhogy ezért volt olyan megvetendő az általános hozzáállás a Charlie Hebdo esetében: azért kellett meghalniuk, mert egyedül cipelték a terhet, ugyanis senki más nem volt hajlandó osztozni benne. Az én újságomat például Kanadában bíróság elé állították (a per három évig tartott) és le kellett húznia a rolót egy írástudatlan félnótás imám miatt, aki még azt sem tudta, hogy melyek voltak az eredeti és melyek a hamis karikatúrák amelyeket (a muszlimok) bedobtak, hogy még nagyobb balhét csináljanak. Ezután az újság kivonult a piacról. Tehát a karikatúrákat nem sokan mutatták be újra, csak az a hat norvég újság – de máskülönben a nagy játékosok a médiában kimaradtak ebből. Így egy kis vicclapnak kellett az egész terhet viselnie, és ezért mindegyiküknek meg kellett halnia. A többiek nem segítettek, mielőtt a mészárlás megtörtént. A New York Times, a London Times, a Le Mond, stb. nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy bemutassák a karikatúrákat 10 évvel ezelőtt, így ennek terhét a Charlie Hebdo magazinra helyezték. De még akkor sem segítettek, amikor a szerkesztők vérbe fagyva feküdtek a párizsi irodában. A nagyobb média csatornák elkövették ugyanazt a hibát: nem voltak hajlandóak megmutatni nekünk a Charlie Hebdo eredeti címlapját. És ezek azok az emberek, akik állandóan gratulálnak egymásnak, ez egy olyan iparág, amely díjakat oszt magának a saját bátorságáéért – sokkal többször, mint azt a katonák vagy a tűzoltók teszik! Még a tűzoltók és a katonák sem csinálnak akkora hűhót, mint a média, és nem adnak saját maguknak annyi kitüntetést. „Hű de nagyon bátor vagy, egyedül megrohamoztál egy tálib gépfegyverest!” Nem tartanak olyan díjátadó ünnepségeket, mint a média! Amikor a média 10 évvel ezelőtt megmutathatta volna, hogy milyen bátor, akkor elbuktak, és elbuktak 2015. januárjában is. Ahogy az újságíró Andrew Stiles fogalmazott:

Újságíró: „Ó ezek a francia újságírók és karikatúristák olyan bátrak.”

Olvasó: „Bátrak? Mit tettek, láthatom?”

Újságíró: „A szabályzatunk nem engedi, hogy megmutassuk…!”

Ez volt a nyugati média hozzáállása. Ez képletesen azt jelenti, hogy a brit újságírás még csak nem is a ceruzát tartotta a magasba, hanem a radírt!

Mindegy hányszor semmisíted meg a gyűlöletbeszédről szóló törvényeket, azok mindig újra meg újra visszatérnek. A nyugati elit megközelítése az, hogy ők jobban tudják, mint mi. És, hogy a mi érdekünk, hogy a szólásszabadságot szabályozzák és hogy  közvetítsenek azok között, akik hisznek a szólásszabadságban valamint azok között, akik hajlandóak ölni a szólásszabadság megszüntetése érdekében. Ami a saját perünket illeti Kanadában: győztünk! És ennek az lett az eredménye, hogy az ottawai parlament alsóháza eltörölte a gyűlöletbeszéd-törvényt. Viszont a felsőház nem volt ilyen barátságos velem, nekik több időbe telt, amíg eltörölték a gyűlöletbeszédről szóló törvényt. Azzal húzták az időt, hogy az alkotmányos monarchiában a törvényt az uralkodóval is alá kell íratni. Ezzel elvileg nem lehetne időt húzni, ez automatikus kellene, hogy legyen, de ez a jóváhagyás ismeretlen okokból nagyon hosszú ideig tartott a kanadai parlamentben. Sikoltozva rúgkapáltak, úgy kellett őket odarángatni, hogy eltöröljék a gyűlöletbeszéd-törvényt! És alighogy ez megtörtént, már jött is egy új törvény, az 59-es. Az ürge, aki benyújtotta a törvényjavaslatot, arra hivatkozott, hogy aggódik a terrorizmus miatt. És az ő megoldása a terrorizmusra az lenne, ha bűncselekménynek nyilvánítanák azt, ha valaki az iszlám vallás ellen ír. Amúgy ezt az embert Jacques Frémont-nak hívják és megérdemli, hogy a nevét mindenki megismerje, mert a mintapéldánya azoknak, akik nem tudják, mit jelent szabadon született állampolgárnak lenni egy szabad, demokratikus nyugati társadalomban, ahol az elképzeléseket a nyilvánosság előtt tesztelik, és a legjobb ötlet győz, a legrosszabb pedig veszít. De ha valaki azt mondja, hogy „a mi elképzelésünk nagyon jó, de nem akarunk vele a nyilvánosság előtt bemutatkozni például egy TV műsorban és erről nagyon vitatkozni, mert hát a vitában annyira nem vagyunk jók, alig tudunk írni annak az országnak a nyelvén, ahol élünk, úgyhogy inkább nem írnánk vezércikket az újságba. Inkább csak rád rúgnánk az ajtót, azt üvöltve, hogy Allahu Akbar és lelőnénk titeket!” És ha mi erre azt mondjuk, hogy elfogadjuk a vitakultúrának ezt a megközelítését, akkor a célunk már nem az, hogy megnyerjük a vitát, hanem az, hogy elkerüljük! Merthogy nem akarjuk ezt a kellemetlen terrorizmust. Tehát Jacques Frémont és kormánya Quebeckben azt mondja ezzel, hogy a szabadság megőrzéséhez az kell, hogy elnyomjuk azt. Na ez az, amit Skandinávián kívül mindenhol Stockholm-szindrómának neveznek. E miatt van az, hogy az emberek felveszik az elnyomóik személyiségvonásait. Az iszlám egyik legbutább érve az, hogy „ha azt mondjátok, hogy őrültek és erőszakosak vagyunk, akkor tombolni fogunk és kinyírunk titeket” – és alapvetően ez az az érv, amit a quebeck-i kormányzat elfogadott. „Mivel a muszlimok tombolni kezdenek a legkisebb provokációra is, ezért mi be fogjuk tiltani a legkisebb provokációt is, és így nem lesz többé semmi szükség arra, hogy tomboljanak.” Hát sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy ez működjön…!

A jogi vesszőfutásunk felénél a barátom, Ezra Levant tett egy olyan megjegyzést, hogy a jövőben a dán karikatúra – krízist sokkal jelentősebb eseménynek fogják tartani, mint a 9/11-i támadásokat. Természetesen a halottak számát illetően nem volt igaza, viszont teljesen igaza volt azzal kapcsolatban, amit mindkét esemény jelzett a XXI. századi nyugati civilizáció állapotával kapcsolatban. Az a jelentéktelen ügy, ami néhány nem igazán kiváló rajzról szólt, abban a jelentéktelen kis országban, amely valahol túl az Óperencián, a sarkkörön található, hosszú távon sokkal inkább a nyugati civillizáció összeomlásának egyik jelentős mérföldkövének fog bizonyulni, mint az amerikai hatalom bástyái elleni közvetlen támadás Washingtonban és New Yorkban. Mert ha ilyen nyilvánvaló és ennyire nagy léptékű provokáció történik, mint amilyen a 9/11 volt, akkor a nyugati civilizáció még a jelenlegi hanyatló állapotában is kötelességének érzi, hogy választ adjon. Valójában a támadókat ez nem nagyon érdekelte: Omár molla, aki kiadta Oszama Bin Ládennek a tűzparancsot, nem törődött azzal, hogy Amerika a föld legnagyobb nukleáris arzenálját birtokolja – nem rettegett attól, hogy az USA majd atombombát dobna Afganisztánra, ő teljesen biztonságosnak ítélte meg a támadási engedély kiadását Oszamának. Tehát ilyen méretű provokáció esetén mindenki úgy érzi, hogy erre választ kell adnia – például ha felrobbantják a Szent Péter-katedrálist vagy az Eiffel-tornyot, erre nyilván lesz válasz.

Viszont a karikatúra-válság megerősítette az ellenségeinket abban, hogy többé már nem hiszünk magunkban és nem fogjuk megvédeni az alapvető szabadságjogainkat, ezért ezeket apró darabonként elvehetik tőlünk. Önmagában egy karikatúra apróság, jelentősége nem mérhető a Római Birodalom bukásához; valaki rajzol valamit, ami vicces és nevetnek rajta. De a viccnek fontos jelzőszerepe van egy társadalom működésében: olyan mint a ragasztó, összetart bennünket. A viccek egyik funkciója a tudatosítás – általuk az emberek felismerik azokat a társadalmi normákat, amelyeket egy-egy vicc kigúnyol, és amelyek azt a „ragasztót” jelentik, amelyek összetartanak bennünket. Azonban egy multikulturális társadalomban sokkal kevesebb vicc létezhet, az embernek mindenre állandóan szörnyen érzékenynek kell lennie. Nem is kell, hogy a kalasnyikovok miatt aggódj – már akkor is aggódni kell, ha rossz viccet mondasz valaki olyanról aki transznemű, homoszexuális, vagy véleményük van a klímaváltozásról: akkor az USA-ban az ember karrierjének vége lehet. Például egy nő a járatára várva a new york-i JFK reptéren azzal tréfálkozott, hogy Afrikában el lehet kapni az AIDS-et – mire leszállt a gépéről a johannesburgi repülőtéren, már el is bocsátották a munkahelyéről! A hölgy egész világa összeomlott! Vagy itt van Sir Tim Hunt esete: Nobel-díjas biokémikus, aki elsütött egy viccet valami konferencián Koreában, és mire hazaért Londonba, az ő karrierjének is vége volt. Vagy Steve Martin hollywoodi komikus színész egy olasz étteremből csinált viccet és később ki kellett törölnie a Twitter bejegyzést és bocsánatot kellett kérnie. Szóval a vicc egyre érzékenyebb dolog. Mostanra viszont már olyan világban élünk, ahol nem csak a karrieredet akarják elkaszálni – ezek az emberek annyira komolyan veszik a vicceket, karikatúrákat és tréfákat, hogy már meg is akarnak ölni miattuk! És nekünk erre annyi a válaszunk, hogy odaküldjük a rendőröket, hogy vizsgálják meg ki rendelte meg a Charlie Hebdo-t! És a Brit Rendőrség Viccosztályának vezetője dönti el, hogy mit láthatnak az emberek, mondván: „Még a végén nem a megfelelő viccen nevetnek! Ebből még ki tudja milyen baj is lehet!” Tudják, volt már egy olyan hely, ahol ehhez hasonló dolgok történtek, emlékeznek? Ez a Vasfüggöny másik oldalán volt. Ők ott nagyon is komolyan vették a vicceket: Milan Kundera első regényének címe “A vicc” volt; egy olyan fickóról szól, aki ígéretes karrier elé néz a Csehszlovák kommunista pártban, de elsüt egy helytelen viccet a barátnőjének küldött képeslapon, erre kirúgják a pártból és a szénbányában köt ki. Ilyen volt a szovjet komisszárok, a politikai tisztek viccrendőrsége. És most mi, itt a nyugati világban olyan helyzetet teremtettünk, amelyben arra kötelezzük az állami hatóságokat, hogy szabályozzák és engedélyezzék a vicceket! És abszolút helytelen volt az a hozzáállás, ahogy a politikusok beavatkoztak és közölték, hogy „teljes mértékben helytelenítjük a karikatúrák sértő kifejezésmódját!” Csak annyit kellett volna mondanunk, hogy „nézzétek, mi egy szabad társadalomban élünk, és mi itt nem szabályozzuk a vicceket! Ha olyan helyen akartok élni, ahol szabályozzák a vicceket, akkor költözzetek Zimbabwéba” – ahol illegális Robert Mugabe péniszével viccelődni, mert annyi vicc keringett arról, hogy a szifilisz miatt leesett a pénisze és kínai gyártmányú gumipénisszel pótolták, hogy törvényileg betiltották kifejezetten ezt a viccet. Szóval „ha olyan helyen akarsz élni, ahol a politikusok véleményezik a vicceket, akkor menj és kérdezd meg Mugabét és az államügyészét, majd ők bíróság elé állítanak!” De a szabad társadalmakban mi nem szabályozzuk a vicceket! Szerte a muszlim világban az emberek öngyilkos merényletekben robbantják fel magukat, valaki pedig kiborul egy Mohamed karikatúra miatt?! Nőjetek már fel! De hát ahogy Bush elnök mondta: „ha nem a keresztesek, akkor a karikatúrák”.

Beszéljünk a terrorizmusról! A terrorizmus sikerét nem az jelenti, ha sikerül eltéríteni egy repülőgépet – ahogy polgártársam, George Jones mondta pár évvel ezelőtt. A terrorizmus célja nem a repülőgépek, hanem a vita eltérítése. És a sikeres terrorizmusnak valóban ez a működési módja: megfélemlíti az embereket olyan módon, hogy azok ne is akarjanak beszélni bizonyos témákról. A bostoni maraton egyik robbantójának, Carnajevnek a felesége korábban átlagos new england-i iskoláslány volt, aki szerelmes lett egy Dagesztánból származó, Bostonban élő fiatal menekült muszlim férfiba (azt gondolom, hogy ő tényleg igazi menekült volt, nem úgy mint sokan azok közül, akik ma őrjöngenek Európa-szerte). Szóval a hölgy áttért az iszlámra, és megvert feleségként, fátyol alatt találta magát. És ezek azok a körülmények amelyeket átveszünk, amikor hagyjuk, hogy az alapvető nyugati szabadságjogokat támadják olyan emberek, akik csak megvetést éreznek ezen értékek iránt! A fátyol éppen most ereszkedik ránk! Mi pedig úgy tántorgunk, mint egy megvert feleség, megpróbálva meggyőzni saját magunkat, hogy az az ember, aki éppen üt-ver bennünket nem akar rosszat, csak azért teszi ezt, mert törődik velünk! A sikeres terrorizmus meggyőzi a megfélemlített embert, hogy ő csinált valamit rosszul és ezzel lelkiismeret furdalást okoz neki. Ez az oka annak, hogy 2001. szeptember 11-e után szerte Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában a muszlim bevándorlás felgyorsult. Ez elég megdöbbentő – ilyen még soha nem történt eddig az emberiség történelmében. 9/11 után  azonban mi, a megvert feleség, kötelességünknek éreztük, hogy megmutassuk, hogy megtanultuk a leckét és ezért fokoztuk a muszlim bevándorlást! És ehhez hasonlóan támogatjuk, hogy nyugatiak rekord számban térjenek át az iszlámra, ahogy a bostoni robbantó felesége is tette. És ahelyett, hogy gyászolnánk a civilizációs örökségünk veszteségét, amikor valaki Skandináviából vagy Massachusettsből áttér az iszlámra, úgy érezzük, ünnepelnünk kell azt! És ugyanígy, ha azt látjuk, hogy valaki karikatúrákat rajzol „nem tisztelve” Mohamed prófétát, akkor úgy érezzük, hogy meg kell mutatnunk, mennyire érzékenyek is vagyunk és osztjuk a muszlimok érzékelését arról, hogy mennyire sértő is Mohamed prófétát karikatúrán ábrázolni. Így aztán azt hazudjuk, hogy nem azért utasítjuk el a Mohamed-karikatúrák nyilvános bemutatását, mert megijedtünk, félünk, rettegünk, nehogy felrobbantsanak – ahogy a Jyllands-Posten elég őszinte volt ezt elismerni – nem, nem, dehogy! A New York Times és a többi ’korszakos gondolkodó’ szerint azért nem mutatjuk be ezeket a képeket, mert ez súlyos sértés lenne a muszlim olvasóink számára… Ezek a muszlim olvasók olyan nagyon érzékenyek szerte az interneten, hogy ha valaki emberek  fejét vágja le Szíriában vagy Irakban, annak képei pillanatok alatt vírus módjára elterjednek a közösségi médiában, és ezzel az egész világon több százezer követőt toboroznak az „ügyük” támogatására. Úgy látom, ezek a New York Times–nál akkora nagy szakértők lehetnek, hogy megértőek ezzel az érzékenységhez történő kettős hozzáállással: egy hét éves „ausztrál” fiú a szíriai sivatagban büszkén tartja fel azt az emberi fejet, amit az apja éppen levágott – és ez egyáltalán nem érzéketlenség!! Ez teljesen rendben van, de valamiért, ha Mohamedről csinálunk egy karikatúrát, akkor ezzel kapcsolatban nagyon-nagyon érzékenynek kell lennünk! Tudják, azok a fanatikusok, akik erőszakkal fenyegettek és azután erőszakot is követtek el a Mohamed karikatúrák miatt, egy durva ajánlatot tettek a Nyugatnak: „VAGY MI ÖLÜNK MEG TITEKET, VAGY TI ÖLITEK MEG A SZÓLÁSSZABADSÁGOT!” És az elmúlt 10 évben pontosan ezt tettük.

A Jyllands Posten ma már nem közölné le azokat a karikatúrákat. Amikor a Yale Egyetem kiadója megjelentetett egy könyvet az eseményekről, nem mutatta meg azokat a karikatúrákat, amiről a könyv szólt – egyébként a könyv a karikatúrák ellen lépett fel: az akadémikusaik szerint ez „csak egy olcsó provokáció, nincs is olyan, hogy karikatúra-ügy”. És nem csak a karikatúrákat, hanem Mohamed semmilyen ábrázolását nem voltak hajlandóak bemutatni, még a nyugati múzeumokban függő Mohamed ábrázolásokat sem. Tehát a Yale Egyetem kiadója a korlátozást a nyugati művészet egészére kiterjesztette.

Elegem van azokból az újságírás-professzorokból, akik a karikatúrák megjelenése után azt mondták, hogy „a szólásszabadság joga néha kiterjedhet arra a jogra is, hogy nem jelentetünk meg valamit” – mintha csak egy elvi kérdésről lenne itt szó. Azután sok olyan levelet kaptam az elmúlt 10 évben, hogy „mit foglalkozunk annyit Dániával, azzal a kis európai országgal, ott a Sarkkörnél – mit számít, mi történik ott”? Ha pedig Kanadában kerülnénk bajba, akkor ezek az emberek azt mondanák, hogy „minek foglalkoztok Kanadával, azzal a periférikus északi-sarki országgal Dánia mellett, senki sem ismeri. Minek foglalkoztok vele, amikor jól elvagytok Amerikában is?” A Connecticut állambeli Yale Egyetem kiadója egyszer csak nem hajlandó bemutatni a karikatúrákat a saját könyvében. A világ legerősebb nemzetének egyik legnagyobb presztízsű intellektuális intézménye már nem elég bátor ahhoz, hogy bemutassa azokat a képeket… Szóval az egész elindul Dániából, a „kis periférikus északi-sarki országból”, tovább gyűrűzik Kanadába a másik „kis periférikus északi-sarki országba”, majd mindezek után a Yale Egyetem Connecticutból csinál „kis periférikus északi-sarki országot”. Mégis meddig fog ez terjedni?! Így fogunk veszíteni! Ezért fogunk veszíteni.  Nem 9/11 gyilkos provokációja miatt, hanem azért, mert egyesével feladjuk a szabadságjogainkat. Apró darabonként.

És én ezért vagyok annyira büszke arra, hogy itt lehetek, ebben a „kis periférikus északi-sarki országban”. Mert Önök tényleg megmutatják a New York Times-nak, a London Times-nak, a Sydney Morning Herald-nak és a többinek, hogy mennyire fontos kiállni, és megvédeni ezt a védvonalat. Kérdezték tőlem néhányan, hogy „miért kell azt a rendezvényt Koppenhágában tartani, az a város egy őrület – nem láttad a brit külügyminisztérium figyelmeztetését, hogy ez az új Jemen?” „Minek mentek oda? Miért nem tartjátok az egészet az interneten?” Hát azért nem, mert ha az interneten tartanánk, akkor az annyit érne mint a “Je suis Charlie” – „nézd milyen cuki Twitter #-em van”! Mint amikor a nigériai iskoláslányokat elrabolta a Boko Haram és Michel Obama erre feltartott egy #-et egy darab kartonlapon – nem is tudtam előtte, hogy a Twitter #-ek kartonlapon is működnek, azt hittem csak számítógépen… A ’#bringbackourgirls’ –nek (hozzátok vissza lányainkat) nem volt semmi hatása! – a lányokat ugyanis akkor már eladták szexrabszolgának! Úgyhogy hiába maradnánk mindannyian az interneten és mutogatnánk #-eket, ez így nem működik: mert csak a kibertér egy kis részét foglalnánk el, és ez alatt az ellenségeink apró darabonként fogják elvenni tőlünk a civilizált világot! Aztán azt is mondták nekem, hogy „ne tartsátok ebben az őrült városban, Koppenhágában a találkozót, az olyan veszélyes mint Szomália, ne is menjetek oda! Miért nem tartjátok inkább Texasban, vagy New Hampshire-ben, ahol ha valaki elkezdi az allahu akbározást, mindenki visszonozza a tüzet, lelövik és nincs több gond!” Őszintén szólva nekem ez eléggé tetszik, de én nem vagyok hajlandó a civilizált világból egy morzsányit sem feladni a barbárok javára! És mi ma ezzel a választással állunk szemben. És nem vagyok hajlandó csak nézni, ahogy sötétségbe borul Dánia, Svédország, Norvégia, Szlovénia, Belgium, Luxemburg és Kanada, Ausztrália vagy más olyan ország, ahol egy kis jele is van annak, hogy a szabadság még élni fog! Én ugyanúgy tekintek a civilizált világra, ahogy az iszlám a Dar-al Islam-ra (az Iszlám házára): “ha egyszer már a miénk volt, örökre a miénk” és nem fogjuk feladni!

Ma itt egy kicsit pesszimisták voltunk – és a pesszimizmus érthető, mivel nem jók a kilátások amiatt az óriási szakadék miatt, ami a kormányzó elitünk és az általuk képviselni próbált nép között van. Az elit valójában elszakította azt a köteléket, amely a képviseleti demokráciát összetartja. A kormányok legitimációját az emberek akaratának képviselete adja meg. Ha többé már nem képviselik az emberek akaratát, akkor azzal saját legitimációjukat szüntetik meg. És ahogy Douglas is mondta, a britek 93 százaléka le akarja állítani a bevándorlást; a legutóbbi felmérések szerint a németek 2/3-a nem akar több százezer migránst befogadni. A kormányzók és a vezetettek közötti szerződés az, hogy nekik minket kell képviselniük! Nem absztrakciókat kell képviselniük, mint a világ-multikulturalizmus, nem külföldieket kell képviselniük, akikből idealizált bálványokat csinálnak, hogy vonzóbbá tegyék őket: a vezetőknek a nemzetük őket megválasztó polgárait kell képviselniük – ezért választották meg őket. És egyszer majd a nyugati vezetők meg fogják tanulni ezt a leckét.

A beszédemet szeretném azzal zárni, amit a saját jogi nehézségeim kezdete óta megtanultam. Bár nehéz ezzel a dologgal kapcsolatban optimistának maradni, de én eddig még sohasem éreztem magam ennyire felszabadultnak ebben az ügyben, mint most, amikor itt állok Önök előtt! Három kanadai bíróság elé is hurcoltak, és a törvényes büntetés életre szóló publikálási tilalom lett volna – a saját országomban! Soha többé nem publikálhattam volna ott! De felvettem a harcot és győztünk: bebizonyítottuk, hogy az eljárás törvénytelen, addig a pontig, hogy hatályon kívül helyezték a törvényt. Azóta soha nem ijedek meg semmilyen kormányzati komisszártól, aki megpróbálja korlátozni a szólásszabadságomat. Az a világ viszont megrémít, amit a multikulturális baloldal és az iszlám imperializmus rosszindulatú szövetsége éppen felépít számunkra. Én nem akarok abban a világban élni! És nem akarom, hogy a gyerekeim abban a világban éljenek! Ezért csak azt tehetem, hogy megvédem a mi világunkat! És egyetlen komisszár sem mondhatja meg nekem, hogy mit írhatok vagy rajzolhatok! És ha a quebeck-i polgártársaim elég buták ahhoz, hogy hatályba léptetik, és megpróbálják betartatni az 59-es törvényt, akkor én majd kimondok és leírok mindent, amit csak akarok Quebeck tartomány minden részén! És reggeltől-estig próbálkozhatnak törvény elé citálni – bár ennek nem lett túl jó vége az ipsék számára, akik múltkor megpróbálták – de SOHA AZ ÉLETBEN NEM FOGNAK ELNÉMÍTANI ebben a témában! És ez az, amit  mi mindannyian megtehetünk! Annyit tehetünk, hogy szabad emberekként élünk és nem fogadjuk el a puha és kemény zsarnokok e rosszindulatú szövetségét, akik azt mondják nekünk, hogy már nem élhetünk szabad emberekként! És miután kimentek ebből az épületből, mondják azt, hogy legközelebb, amikor találkozunk, akkor abban a Királyi Színházban leszünk, amit most nem engedélyeztek, és még többen leszünk! És azt fogjuk tenni, amit már 10 évvel ezelőtt tennünk kellett volna: “megosztjuk a kockázatot” – ahogy Ayaan Hirsi Ali kifejezte! És mindegy hány embert fognak megölni, soha nem tudnak majd eleget, mert ahhoz a világ legnagyobb hitelkeretére lenne szükségük a Dzsihád Bankban, mivel akkor mindenkit meg kell ölniük! És hiába csinálják a Charlie Hebdo merényleteiket, mert az sohasem lesz elég: hiába ölnek meg 12 embert egy helyen, számtalan másik helyen fognak újra-meg-újra megjelenni a karikatúrák! Éljenek szabad emberekként! És ne hagyják, hogy a “gyűlöletbeszéd tündérek” és iszlám kényszerítőik – vagyis a totalitárianizmus jó és rossz rendőrei – azt mondják, hogy Önök nem szabadok! Önök szabadok! És a karikatúrák tizedik évfordulóján ez az, amit nem vehetnek el Önöktől!

Köszönöm!

Print Friendly

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=7461

Bejegyzés: on 2015. okt. 16.. A bejegyzés kategóriái: Legfrissebb, Szólásszabadság. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes