Egy calais-i lakos tapasztalatai a városa iszlám megszállásáról

Szívszorító személyes beszámoló a polgárháború felé sodródó Nyugat-Európáról. Calais városa élhetetlenné vált a jelenleg 18000 lakosúmuzulmán migráns sátorváros, a Dzsungelmiatt. ISIS zászló De Gaulle szobrán, a rendőrség a helyiek ellen, áruló politikusok. Több ezer muzulmán fosztogatja, rabolja, erőszakolja a hitetleneket  – a Korán előírásai szerint – ugyanúgy, mint a Közel-Keleten. Eközben az elit, és a No Borders nevű NGO szervezet segíti a gyarmatosítást, koordinálva a rombolást és kitelepítve a lakosokat, hogy legyen hely a megszállók számára.


Itt
vagyok, Pierre már bemutatott engem, a nevem Simone és Calais-ban élek.
Született calais-i vagyok.

A szüleim is idevalósiak voltak. Calais az életem. Itt nőttem fel, mindig is itt éltem. Calais régebben nagyon szép város volt. Szerettem itt sétálgatni, béke volt, biztonságban voltunk, mindig sok ember volt itt nyáron és télen is; és hát Isten tudja a nyarak Calais-ban nem annyira kellemesek, az idő nem jó, de ettől még nagy élet volt itt.

Nem
sokkal ezelőtt azonban menekültek jöttek Sangatte-ba és Sarkozy (korábbi
Francia elnök) úgy döntött, hogy eltávolítja a területfoglalókat Sangatte-ból –
ha mondhatom így –, és akkor a menekültek Calais-ba jöttek. Kezdetben még én is
azt mondtam, hogy ők boldogtalan emberek, elveszettek, semmijük sincs, talán
tudnánk segíteni nekik. És nem tudom megmondani, hogyan történt, de egyik
napról a másikra több ezer – mondom több ezer – bevándorló között találtuk
magunkat; valójában jelenleg 18000 van ott, amit a „Dzsungelnek” neveznek.
Igen, 18000!

Ez
szörnyű, mert ténylegesen létrehoztak egy várost a városon belül. Vannak
diszkóik, boltjaik, iskoláik, fodrászaik, sőt van még nekik …. hát ezt nem
akarom kimondani, mert… de szerintem értik: helyek az urak igényei számára –
természetesen. És kialakítottak ott utcákat, és neveket is adtak az utcáiknak. Választottak
maguknak polgármestert is. A rendőrség pedig be sem tud menni oda – amit úgy
hívnak, hogy a muszlim negyed. Tilos nekik.

Egy
ideig az ember ezt el tudta viselni, de van, ami elviselhetetlen. Azt már nem lehet
kibírni, amikor az ember minden egyes nap, minden éjjel zavargásokat lát.
Bejönnek a városközpontba 2-3-4 ezren, mindenütt ott vannak. Vasrudakkal
szétverik az autókat, megtámadják az embereket, még gyerekeket is megtámadnak,
nemi erőszakokat követnek el, lopnak. Az elmondhatatlan, amit mi szenvedünk.
Bemennek a magánházakba amikor az emberek otthon vannak. Csak úgy bemennek:
enni akarnak és kiszolgálják magukat, néha megütik az embereket, ellopják, amit
tudnak, és amit nem tudnak elvinni, azt szétzúzzák. És amikor meg akarjuk
védeni magunkat, a rendőrség ránk száll. A rendőrség már régóta nem fogadja
semmilyen bejelentésünket. A saját fiamat is megtámadták, amikor nyugodtan
sétált a városközpontban. Zenét hallgatott, a fülében fülhallgató volt, amikor
valaki hátulról megütögette a vállát. Megfordult, gondolva, hogy egyik barátja
az, de három illegális bevándorló állt szemben vele és kapott egy nagy ütést az
arcára egy vasrúddal. A fiam elég erős, úgyhogy sikerült megvédenie magát, mind
a három kapott pár ütést. De azután oldalról valami zajt hallott: hirtelen ott
volt kb. harminc migráns, jöttek, hogy lemészárolják. Ő nem öngyilkos kamikáze,
úgyhogy elmenekült. Amikor így láttam a fiamat hazajönni, én tényleg azt
gondoltam, hogy meg is ölhették volna.

És
nem ő az egyetlen. Ezek megtámadják a gyerekeket is, az iskolából hazafelé
jövet, vagy az iskolába vagy a főiskolára menet. Annyira messzire mennek, hogy
felszállnak az iskolabuszra a gyerekekkel együtt.

Január
23-án rendeztek egy nagy tüntetést, zavargást Calais-ban. Szörnyű volt, egész
délután és este tartott. Odáig mentek, hogy nekiestek De Gaulle tábornok
szobrának, ráírták, hogy Ba***a meg Franciaország, és kitették rá az ISIS zászlóját.

Mit
is mondhatnék még arról, hogy miket élünk át? A körülményeik miatt tüntetnek
….,

de
minél többet ad nekik az ember, annál többet akarnak; és soha nem elég nekik
semmi, soha, soha, soha.

Amikor
szembe jönnek az emberrel, akkor azt mondják, hogy „add ide a mobilt…” És ha
nem adod oda nekik, akkor megvernek. És ne számíts a rendőrök segítségére; már
mondtam maguknak, hogy a rendőrök már nem fogadnak bejelentéseket.

Ha
az ember tüntetni akar, rászállnak a rendőrök. Ha megtámadnak és elmegy az
ember a rendőrségre, ezt kapja: „Mit akar? Mind egyformán néznek ki, nem
tehetünk semmit”. Nem hazudok maguknak.

Elhihetik,
nagyon szerettem lejárni – ahogy én hívom – a fiam „sírjához”, a tengerhez. Elvesztettem
a fiam és a hamvait a tengerbe szórtuk. Ez volt a kívánsága, amit én
tiszteletben tartottam. Mondtam a férjemnek egyik este: „Szeretnék lemenni a
fiam sírjához. Vigyél le, kérlek!”  De
ezt már nem tehetem meg, mert ha csak átmegy az ember Calais központján,
veszélynek teszi ki magát.

Esténként,
amint besötétedik, az ember veszélyben van… már nem mehetek oda, ahova régen
szerettem járni. Már nem mehetek, nem lehet, félek… Félek, és sokan vagyunk
így Calais-ban.

De
nem értem a calais-i lakosokat sem. Pont tegnap tartottunk egy tüntetést.
Lehettünk ott egy tucatnyian calais-i lakosok. És az összes többi ember hol
volt!? Hiába félünk, az nem véd meg a veszélytől. A kormány magunkra hagyott
minket. Eldöntötték, hogy Calais-ból [érthetelen] csinálnak, és ha mi calais-i
lakosok nem lépünk, akkor ránk zúdítják Franciaország összes migránsát. És akkor
nekünk végünk, halottak vagyunk. A calais-iak meg olyanok, mint a birkák, nem
is értem őket.

Tegnap
ott voltam a tüntetés közepén a férjemmel, a fiammal és barátokkal. Ott volt
Piquemal tábornok is (1994-től 1999-ig ő volt a francia idegenlégió
parancsnoka, egy nemzeti hős), és amit láttam, attól egész éjjel nem tudtam
aludni – nem is akarom leplezni – mert a történtek állandóan újra leperegtek a
szemem előtt. A TV, a rádió és az újságok nem beszéltek erről: láttuk, ahogy
letartóztatják és bántalmazzák, mint egy bűnözőt. Őt, aki végül is
Franciaország nemzeti ikonja, szimbóluma, aki rangjából kifolyólag megérdemel
minden tiszteletet és megbecsülést, és láttuk, hogy úgy nyomták a földre, mint
egy bűnözőt. A rendőr a nyakára lépett a lábával. Higgyék el nekem, láttuk. Azután
felemelték és többen megragadták mind a két karjánál fogva, hogy a lába nem is
érte a földet. Minket is megpróbáltak letartóztatni, nyilván. Én szerencsés
vagyok, hogy itt állhatok most Önök előtt, mert a férjemnek sikerült bevinnie
minket a rohamrendőrség teherautói mögé. Különben elvittek volna engem is. Különben
még ma is egy cellában lennék, pedig mi rosszat tettem én? Azért mentem oda,
hogy tiltakozzak a tömeges, invázió-szerű bevándorlás ellen, amitől szenvedünk
Calais-ban.

A
kereskedők is elvesztették jövedelmük 40-60% -át. Korábban Calais virágzó város
volt, élénk, nyüzsgő és vidám. Mindig sok külföldi volt itt a nyári szabadságok
alatt, és az év végi ünnepek alatt is – azonban mára ebből semmi sem maradt. Az
összes bolt a város központjában mostanra bezárt. Egyik a másik után. Calais
halott város. Halott város, azok miatt az illegális bevándorlók miatt, akik itt
vannak. És amikor bejönnek a városba, Calais utcáira, vasrudakkal és
Molotov-koktélokkal felfegyverkezve, akkor vigyázz! Egyszerűen nem értem, miért
nem büntetik meg őket! Miért van, hogy ha elkapják a rendőrök, azonnal ki is
engedik őket, míg minket… ha mi calais-iak, francia létünkre, balszerencsénkre
elkövetünk valami hibát, minket azonnal letartóztatnak. Beterelnek minket a
karámba. Már semmihez sincs semmilyen jogunk.

Beszéljünk
Madame Buchard-ról, Natascha Bouchard-ról! (Calais polgármestere) Megmondom
maguknak, hogy hívom Bouchard asszonyt: „semmittevőnek”! Mivel minél régebb óta
Calais megválasztott polgármestere, annál kövérebb. És őszintén, semmit sem
tesz Calais lakosaiért! Sok milliónyi támogatást kapott Calais lakosai számára;
arra, hogy segítsen a calais-i lakosoknak, segítsen nekik munkához jutni. Azonban
az első, amit leszervezett az volt, hogy konténereket csináltatott a migránsok
elszállásolására! És elmondta, hogy Bretagne-ban gyárttatta, még csak nem is
Calais-ban! Calais-ban összesen annyi munkahelyet hozott létre… – tudom, mert
van egy barátom, aki kapott ilyen állásajánlatot – … 50 munkahelyet, annak a
mocsoknak az eltakarítására, amit a migránsok hagynak a Dzsungelben. Hát
ilyenek azok az állások, amiket Bouchard asszony ajánl! Ehhez nem tudok semmit
hozzátenni.

Ahogy
Pierre is mondta, én nem vagyok értelmiségi. Nem folytattam felsőbb
tanulmányokat, mert fiatalon elveszítettem az édesapámat, és kénytelen voltam
nagyon korán abbahagyni az iskolát, hogy besegítsek, de ettől még nem vagyok
hülye. Nem vagyok idióta, világosan látok, és tudom, hogy miről beszélek.

Ebben
élünk minden nap, de van még több is: a „No Borders” a legrosszabb söpredék,
ami csak létezik, mert ők buzdítják a Calais-ban lévő migránsokat a rombolásra.
Mondhatnánk úgy is, hogy „felforgatják a dolgokat”, de ez annál sokkal
rosszabb. A város négy sarkában állnak a walkie-talkie-jaikkal és parancsokat
osztogatnak. Láttam, ahogy a rohamrendőrség visszavonul a migránsok elől. Ettől
sírva fakadtam, mert azt mondtam magamban, „ez nem normális dolog”. Ez nem
normális: a saját otthonunkban, saját országunkban, saját városunkban vagyunk. Inkább
a rohamrendőrségnek kellene arra utasítania a migránsokat, hogy vonuljanak
vissza, és nem fordítva!

Mert
ők ugye tüntetnek, mert havi 2.000 euró zsebpénzt akarnak! Hát nekem személy
szerint nincs annyi pénzem! Autót akarnak és házat is, természetesen!

Beszéljünk
a házakról! Amikor azt látjuk, hogy Bouchard asszony kilakoltatott embereket Calais-ban
lévő házaikból, amelyek közel voltak a „buckákhoz”, mert a migránsok miatt
élhetetlenné vált számukra a hely, mivel túl közel voltak és támadásokat,
lopásokat és egyebeket szenvedtek el – akkor a polgármester őket lakoltatta ki,
hiába fizették a lakbért.

Engem
is ki fognak lakoltatni a házamból a jövő hónapban. Elveszik tőlem a házamat,
noha mi mindig becsületesek voltunk. De ez túl hosszú történet. Megvan az
ítélet, és jövő hónapban eladják a házamat. Pedig nekünk semmit sem lehet a
szemünkre vetni. A férjem beteg, rákos. De az mindegy. A franciákat szét kell
zúzni, ki kell lakoltatni. Mindenüket el kell venni. Hogy helyet csináljanak a
csőcseléknek, akik gyarmatosítanak minket! Nekünk meg azt mondják, hogy ez
minket „kulturálisan gazdagít”. De kérdem magamtól, mi az ő kulturális
gazdagításuk? Mert ha ez annyi, hogy fosztogatnak, rombolnak, lopnak,
erőszakolnak és a többi, akkor ezt maguk a franciák is tökéletesen meg tudnák
csinálni, csak kérni kellene! A szívemből beszéltem, a saját szavaimmal – ez a
helyzet.

Print Friendly, PDF & Email