A migráció Allah területi hódításainak leghatékonyabb módja

Az európai muszlim populáció folyamatos növekedése vitát váltott ki az európai városokban történő letelepedésük természetéről. Hivatalosan tagadják a no-go zónák vagy a saría által kontrollált körzetek létezését, sokan mégis úgy tartják, hogy vannak olyan területek nagyvárosainkban, amelyek a nem muszlimok számára nem biztonságosak. Daniel Pipes amerikai kutató, a Middle East Forum alapítójának, elnökének tapasztalata azt mutatja, hogy a rendvédelmi szerveknek teljesen más véleményük van az ezen területekre való belépésről, mint a hétköznapi állampolgároknak. Pipes azt a következtetést vonta le, hogy a nem muszlim civilek szabadon mehetnek ezekbe a zónákba, a lakók csak a kormány képviselőit tekintik célpontnak, ezért részleges no-go zónáknak nevezi ezeket. Meg kell jegyezni, hogy Daniel Pipes mint nyugati öltözködésű férfi, nem szegi meg a saría szabályait, de egy egyedülálló, nyugati stílusban öltözött nő igen.

A mai no-go zónák létezésének és működésének van egy történelmi párhuzama. A keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám hódításának korai éveiben, a városok és területek vagy katonai győzelemmel kerültek muszlim uralom alá (anvatán), vagy a káfirok (nem muszlimok) „békés” megadásával (szolhán). A különbség abban állt, hogy amikor egy város megadta magát, és a szolh megegyezést aláírták (békeszerződés), annak rendelkezéseit a későbbi muszlim vezetőknek be kellett tartaniuk. Ezért három különböző megközelítést használtak a legyőzött népességre: a) azok a területek, amelyeket erővel, megegyezés nélkül győztek le (anvatán); b) az amszár al-muszlimín, arabok által alapított helyőrségek; c) a legbonyolultabb esetek, ahol a városnak volt egy szolh egyezménye, de idővel a növekvő muszlim népesség megváltoztatta a város jellegét.

Az Ibn Abbas által írt hadísz a muszlimokat arra kötelezi, hogy az eredeti szolh egyezményeket tartsák be, de a 8–9. században a helyzet megváltozott, és új kérdések merültek fel. Követhetik-e a dimmik (alávetett keresztények és zsidók) az életstílusukat még akkor is, ha egyre nagyobb a muszlimok aránya? Megtarthatják-e templomaikat, kongathatják-e harangjaikat, eladhatják-e disznaikat és borukat?

– vizsgálta Milka Levy-Rubin, a jeruzsálemi Héber Egyetem történésze a korabeli kérdéskört. Az eredeti hódítók nem különösebben törődtek a legyőzött káfirok életstílusával, inkább a folyamatban levő dzsihádra és befolyásuk kiterjesztésére összpontosítottak. Megalapították a miszr táborokat (többes számban amszár), elkülönülve az alacsonyabb rendű káfiroktól, hogy megőrizzék a morált, és hogy felkészüljenek a fosztogatásokra és a további hódításokra.

Azonban a muszlimok elkezdtek a dimmi városokban letelepedni, a káfirok pedig az amszár körül. Vita alakult ki a hadísz értelmezése körül, hogy mi számít miszrnek. A vitában győztes értelmezés szerint bármely várost, amelyben jelentős az iszlám népesség, miszrnek kell tekinteni, és a dimmik életét ennek megfelelően kell korlátozni. Al-Shaybani és al-Tabari osztotta ezt a véleményt, és azt vallotta, hogy a dimmiket ki kell űzni az amszárból, mint ahogyan ki lettek űzve Medinából és később Kúfából Ali Ibn Abu Taleb által. A szolh egyezmény csak addig volt érvényben, ameddig a muszlimok nem voltak többségben a városban, mutatja be a történelmi kort Levy-Rubin.

Közvetlenül a hódítás után a muszlimok messze voltak attól, hogy többséget alkossanak. Azonban ez a 8. században megváltozott. A muszlimok letelepedtek olyan városokban, amelyeket előzőleg csak káfirok laktak, és a szolh egyezmény kikötéseit sértőnek találták. Új szabályozásokat kellett bevezetni, hogy a növekvő muszlim népesség követeléseinek eleget tegyenek.

Az iszlám doktrína engedélyt ad a hitetlenek és a „könyv népei” (keresztények-zsidók) elleni erőszakra, akik eltávolodtak a szentírás „eredeti” lényegétől. Meg kell alázni őket egészen addig, ameddig vagy behódolnak és megfizetik a dzsizja adót, vagy áttérnek az iszlámra, vagy meghalnak.

Korán 9:29: „Harcoljatok azok ellen, akik megkapták az Írásokat [zsidók és keresztények], de nem hisznek Allahban vagy a Végső Napban. Ők nem tartják tilosnak, amit Allah és az Ő Küldötte megtiltott. A keresztények és a zsidók nem követik az igazság vallását mindaddig, míg be nem hódolnak, és meg nem fizetik a fejadót [dzsizját], és megalázottá nem válnak.”
A szentírás arra is bátorítja a muszlimokat, hogy Allah szolgálatában vándorútra keljenek.

Korán 16:41: „És akik elvégezték Allahért a hidzsrát, miután jogtalanságot szenvedtek, azoknak már az e világon szép lakhelyet készítünk. A túlvilági fizetsége azonban nagyobb. Bárcsak tudták volna!”

Az eredeti hidzsra célja a medinai muszlim közösség katonai megerősítése volt. Miután ez a cél megvalósult, a vándorlás már nem volt annyira hangsúlyos egészen a nagy közel-keleti és észak-afrikai dzsihád hódításig és az ott korábban elterjedt keresztény, zoroasztriánus, zsidó és más kultúrák kiirtásáig. Ettől a ponttól a hidzsra újra elindult, ezúttal az egyik miszrbe, azaz katonai telepre. Az ebből a korszakból származó hadísz verziók tisztán mutatják a migráció és az éppen folytatott dzsihád katonai szükségletei közötti kapcsolatot. Khalil Athamina, a rámalláhi Birzeit Egyetem történészprofesszora részletesen írt a korai arab hódításról és a dimmik státusáról publikációiban. Ezekben az időkben az amszárba történő migráció erőteljes volt, és egész törzsek jelentek meg, hogy letelepedjenek a káfirok földjén.

A miszr jelentőségét mutatja az iszlám civilizációban, hogy így hívják arabul Egyiptomot, a legnagyobb arab országot. Azon a helyen, ahol a harmadik ilyen miszr tábor épült (Kúfa és Bászra után), ma a legnagyobb arab város, Kairó áll. Ezt a várost a helyiek Miszrnek nevezik.

Ha az olvasó hasonlóságot vél felfedezni a 7–8. századi és a mai események között, az nem véletlen. A dzsihád és a hidzsra összefügg, és folyamatosan zajlik, amióta Mohamedet Mekkából kiutasították. Csupán az európai nemzetek tudták ezt feltartóztatni a 17. században tudományos és technológiai fölényükkel. Amíg a dzsihádot lándzsákkal, íjakkal és bárdokkal tudták folytatni, ez volt a közismert módja a káfirok megsemmisítésének. Amikor a szemtől szembeni küzdelem nem túl sikeres, más utakat kell találni ugyanannak a célnak a megvalósításához.

Ma, amikor Európa teljes mértékben elvesztette saját identitását és képtelen beazonosítani a) önmagát, b) ellenségeit és c) a kettő közötti határvonalat, a dzsihád eszköze ismét a hidzsra. Az identitászavar egy hatalmas szívóhatást hoz létre, amely termékeny táptalaja az iszlámnak. Ilyen körülmények között a migráció Allah új területi hódításainak a leghatékonyabb módja.

Csakúgy, mint a korai középkorban, egyedülálló férfiak nagyszámú és fegyelmezetlen tömege szakad el otthonról csoportokban, hogy az amszárban letelepedjenek. Ennek a hidzsrának a célpontja a mi időnk miszre, a muszlim gettó.

Ezek a no-go zónák hasonló célokkal működnek – megelőzni az alacsonyabb rendű káfirokkal való keveredést, érvényre juttatni a saríát, és előkészülni a jövőbeni támadásokra, mint ahogyan a molenbeeki támadók is teljes biztonságban tervezték meg támadásaikat. A miszr őket védelmező lakói számára ők a dzsihád harcosai, akik az Allah szuverenitásán alapuló iszlám világrendért harcolnak. A történelem azt is megtanítja nekünk, hogy a káfir többség felé kinyilvánított viszonylag békés és elnéző magatartás gyorsan semmivé foszlik, amikor a muszlimok és a káfirok számaránya megváltozik. Ez a demográfiai változás néhány évtizeden belül megtörténik.
Semmi okunk azt gondolni, hogy a káfirokkal szembeni hozzáállásban ennek nyomán bekövetkező változás eltérő lesz a történelmi példától.

A szerző a Politikai Iszlám Tanulmányok Központ kutatója

Forrás: Magyar Idők, Somodi Zoltán, CSPI Magyarország

Print Friendly, PDF & Email

Rövid URL: http://www.dzsihadfigyelo.com/?p=8120

Bejegyzés: on 2016. Sze. 27.. A bejegyzés kategóriái: CSPI Magyarország, Legfrissebb, Történelem. A hozzászólásokat követni lehet: RSS 2.0. Szólj hozzá, vagy hagy trackbacket a bejegyzéshez

Legutóbbi bejegyzések

A BéKe (ViKiNG) VaLLáSa

A NaGY ViKiNG MeNeKüLTVáLSáG

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes