Iszlám cselszövések

Az iszlám erőszakos történelmét, és a kedvezőtlen kontrasztot tekintve, amelyet elnyomó szokásai képeznek a 21. századi értékekkel szemben, a muszlimok rászorulnak arra, hogy „újracsomagolják” hitüket a modern kor számára. Vezető hitvédői közül néhányan trükkökre kezdtek hagyatkozni, amelyek szemantikából és fél-igazságokból állnak, amelyeket aztán szó szerint ismételnek vissza a kezdő hívők és a hiten kívüliek.

Itt megpróbáljuk leleplezni ezeket a trükköket, és segítünk az igazság-keresőknek átnavigálni az útjukat, az iszlámot és történelmét övező álnok (gyakran nyilvánvalóan hamis) állítások útvesztőjén.


1. trükk:

Ha az iszlám erőszakos vallás volna, akkor minden muszlim erőszakos lenne

„A legtöbb muszlim békésen él, anélkül, hogy bárkinek is ártanának, úgyhogy hogyan lehetne az iszlám egy erőszakos vallás? Ha az iszlám a terroristák vallása lenne, akkor miért nem terrorista a legtöbb muszlim?”

Az igazság:

Ha követőinek viselkedése alapján kellene következtetéseket levonnunk egy ideológiával kapcsolatban, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az iszlám különbözik a többi vallástól, és veszélyes. Való igaz, a legtöbb muszlim nem terrorista, ám a legtöbb terrorista muszlim. Ha az iszlám a béke vallása, akkor miért az egyetlen olyan vallás, amely következetesen produkál vallási indíttatású terrorista támadásokat az év minden egyes napján?

Ahelyett, hogy egy másik kérdéssel felelnénk egy kérdésre, mondjuk csak ki, hogy az oka annak, amiért a legtöbb muszlim nem gyilkol az, tudják, hogy egy vallás miatt ölni helytelen dolog, akármit is tanítson az iszlám. A legtöbb ember mélyen legbelül tudja, hogy ha Isten holtan akarná látni azokat, akik nem hisznek Mohamed Őróla alkotott változatában, akkor képes lenne saját maga elvégezni a piszkos munkát.

Itt egy, a „ha a Korán erőszakra tanítana, akkor minden muszlim erőszakos lenne” érveléshez logikailag hasonló kérdés:

„Ha a Korán azt tanítja, hogy a tolvajok kezét le kell vágni, akkor minden muszlimnak kezeket kellene vagdosnia?”

Mind egyetérthetünk abban, hogy nagyon kevés muszlim vág le kezeket, és (talán) többségük úgy gondolja, hogy helytelen így tenni. Az előző logika alapján azt kellene mondanunk, hogy a Korán nem utasít a kézlevágásra.

Viszont a Korán igenis kimondja ezt… elég világosan:

„Vágjátok le a tolvaj kezeit, legyen férfi vagy nő, annak fizetségeként, amit elkövettek, példás büntetés Allahtól.” Korán 5:38

A hadísz szerint (pl. Bukhári 81:778-793) Mohamed is ezt a példát mutatta. A muszlimok többsége mégsem teszi ezt.

Ez azt jelenti, hogy az iszlám tanításainak, vagy a Korán írásainak bizonyítékai nem abban rejlenek, amit a muszlimok többsége úgy dönt, hogy megtesz, vagy sem.

A muszlimok maguk döntik el, hogy vallásuk mely részeit gyakorolják, és melyiket utasítanák el inkább a „szövegösszefüggés” érv alatt.

A hívők azt gondolhatnak, vagy mondhatnak az iszlámról, amit akarnak, azonban ez nem változtathat azon, amit az iszlám mond önmagáról. Dokumentált ideológiaként, az iszlám mindenki véleményeitől függetlenül létezik. Mint ilyen, objektívan tanulmányozható, függetlenül attól ki hogyan gyakorolja, vagy hogyan kívánja értelmezni.

A Korán világosan azt tanítja, hogy nem csak helyénvaló Allah nevében ölni bizonyos körülmények között, de kötelező is. A muszlimok, akik nem hisznek a vallásos gyilkosságban, vagy nem ismerik Mohamed példáját, vagy egy attól független erkölcsi törvényt részesítenek előnyben. Azok, akik az első helyre teszik az iszlámot, vagy a legjobban ismerik azt, máshogyan fognak gondolkodni és cselekedni, még akkor is ha csak kisebbségben vannak.

Kevés muszlim olvasta a Koránt bármilyen mértékben, még kevesebben folytattak őszinte vizsgálatot Mohamed valódi szavai és tettei után (amelyek inkább a hedonizmussal, csalással, hatalommal és erőszakkal voltak összhangban, mint az erkölcsi szigorral). A durva törvények, amelyeket az iszlám országok kivetnek a szólásszabadságra, hogy megóvják az iszlámot a vizsgálattól, szintén megakadályozza annak teljes megértését. A Nyugaton sok muszlim – hithű, vagy sem – egyszerűen jobbszereti hinni, hogy az iszlám inkább a béke és tolerancia zsidó-keresztény elveivel van összhangban, még úgy is ha ehhez ki kell szűrniük az ezzel ellenkező bizonyítékokat.

Ahogy Taszlima Naszrín tömören fogalmazott: „Az iszlám egy erőszakos ideológia. A legtöbb muszlim azért nem erőszakos, mert úgy gondolják, hogy az iszlám nem erőszakos.

Ám, míg a legtöbb muszlim az iszlám tanításai ellenére békés, mások éppen miatta veszélyesek. Ez az, amire többünk kényelmesen úgy utal, mint „radikalizációra” – egy ’kórságra’, amely feltűnően csak az iszlámban honos.

Azok, akik komolyan veszik az iszlámot, sokkal valószínűbb, hogy terroristákká válnak, mint az emberi jogok harcosává. Azok, akik erkölcsi szűrők nélkül a leginkább átadják magukat Mohamed példájának, mindig a legveszélyesebbek és a leginkább felsőbbrendűségi szelleműek. Nevezhetik őket ’szélsőségeseknek’, vagy ’fundamentalistáknak’, a lényeg az, hogy a Korán és a dzsihád útjának elkötelezettjei, úgy ahogy arra Mohamed utasított.

Forrás: The Religion of Peace



2. trükk:

Más vallások is ölnek

Az iszlám védelmezőinek kedvenc taktikája más vallások lerántása az iszlám szintjére, mikor szembesülniük kell az iszlám erőszakkal. Emlékeznek még Timothy McVeigh-re, az oklahomai robbantóra? És mi van Anders Breivikkel, a norvég gyilkossal? Miért pécéznénk ki az iszlámot, ha a többi vallásnak is vannak hasonló problémái?

Az igazság:

Azért, mert a többi vallásnak nincs ugyanilyen problémája.

Attól függetlenül, hogy a születési anyakönyvi kivonatába mi volt írva, Timothy McVeigh nem volt egy vallásos ember (sőt kijelentette, hogy ő egy agnosztikus, és hogy a „tudomány” az ő vallása). Egyszer sem tulajdonította tetteit a vallásnak, nem idézett bibliai verseket, vagy nem állította, hogy Jézusért ölt. Indítékait dokumentálták interjúk és kutatás formájában. Istenre egyszer sem történt bennük utalás.

Az ügynevezett „egyéb hitek tagjai”, akikre a muszlimok célozgatnak, majdnem mindig csak névleges tagok, akiknek nincs aktív részvételük az adott vallásban. Őket nem a vallás motiválja, és nem is tulajdonítják annak tetteiket, ellentétben a muszlim terroristákkal – és épp ez az, ami miatt ez egy teljesen más kategóriába esik.

Az iszlámot azért asszociálják az iszlám terrorizmussal, mert maguk a terroristák választják ezt az asszociációt.

Azok, akik a más hitekhez csupán névlegesen tartozó emberek által elkövetett bűncselekményeket a kifejezetten az iszlám nevében elkövetett vallásos terrorizmushoz hasonlítják, keverik a szezont a fazonnal.

Igen, az abortuszklinika merénylők közül néhányan vallásosak voltak, de vegyük figyelembe a probléma kiterjedtségét. 36 év leforgása alatt hat ilyen halálos támadás történt az Egyesült Államokban. Nyolc ember halt meg. Ez átlagosan 4,5 évente egy halálesetet jelent.

Ezzel ellentétben, iszlám terroristák 2001. szeptember 11-ét követően több, mint 30 ezer halálos támadást hajtottak végre. Ha visszamennénk egészen 1971-ig, amikor a muszlim hadseregek Bangladesben megkezdték a hinduk tömeges legyilkolását, és megnéznénk a dzsihád éveit Szudánban, Kasmírban és Algériában, valamint napjaink síita-szunnita vérengzéseit Irakban, akkor az iszlám nevében megölt ártatlanok száma valószínűleg meghaladná az öt milliót ebben az időintervallumban.

Anders Breiviket, aki magányos tombolása során 77 ártatlant gyilkolt meg 2011. július 22-én, a rendőrség eredetileg tévesen „keresztény fundamentalistaként” azonosította. Sőt a mészárlástól később megállapították, hogy politikai indíttatásúak voltak. Emellett hátrahagyott egy 1500 oldalas nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy nem vallásos, nem tudja, hogy Isten létezik-e, és hogy egy szekuláris államot részesít előnyben egy teokráciával szemben. Szükségtelen mondani, hogy nem idézett semmilyen bibliai verset, és miközben embereket lőtt le, nem is kiáltotta azt, hogy „dicsértessék az Úr”.

Az elmúlt tíz évben talán pár tucat támadás történt, amelyek során az iszlámtól különböző vallások által motivált emberek miatt történtek halálesetek (lásd a Globális Terror Adatbázist). Ilyen kevés, elszigetelten cselekedő, magányos elkövetőt már jogosan írhatunk le mentális betegnek, vagy tettüket az adott vallás valódi félreértésének..

Ezzel ellentétben, az iszlám terrorizmus szervezett és módszeres. Az iszlám csoportok, az erőteljesen célzott ellenlépések dacára, több tízezer elkötelezett taggal rendelkeznek világszerte,  támogatóik pedig tízmilliós nagyságrendekben mérhetők. Ők nyíltan vallanak vallási céljaikat illetően, és az év minden egyes napján Isten nevében ölnek. Szent szövegeik versei egyértelműen támogatják őket ebben. Senki sincs, aki vitába szállna velük emiatt.

Egyetlen más vallás sem teszi ezt. Tehát, bár a muszlimok úgy tesznek, mintha más vallások pont olyan hajlamosak lenének a „félreértelmezésekre”, mint az ő „tökéletes” vallásuk”, a valóság ellentmond mindennek.

Forrás: The Religion of Peace



3. trükk:

A keresztes hadjáratok

A muszlimok imádnak a keresztes hadjáratokról beszélni… a keresztények pedig imádnak elnézést kérni érte. Mindkét felet végighallgatva, az ember azt hiheti, hogy a muzulmánok csak békésen törődtek a maguk dolgával, olyan területeken, amelyek legitim muszlim területek voltak, amikor is a keresztény hadseregek úgy döntöttek, hogy szent háborút indítanak, és „milliókat ölnek le.”

Az igazság:

Ennek a mítosznak minden eleme hazugság. Ugyanazon szabályok alapján, amelyeket a muszlimok magukénak mondanak, a keresztes hadjáratok teljesen jogosak voltak. A túlkapások (bár a keresztény alapelveknek ellent mondtak) elhalványulnak a muzulmánoknak a történelem során a meghódított népekkel való bánásmódjával összehasonlítva.

Itt van néhány rövid tény…

Az első keresztes hadjárat 1095-ben kezdődött meg…
460 évvel az után, hogy a muszlim seregek az első keresztény várost lerohanták,
457 évvel az után, hogy Jeruzsálemet muszlim seregek hódították meg,
453 évvel az után, hogy Egyiptomot muszlim seregek vették be,
443 évvel az után, hogy a muszlimok először fosztották ki Itáliát,
427 évvel az után, hogy a muszlim hadseregek először vették ostrom alá a keresztény fővárost, Konstantinápolyt,
380 évvel az után, hogy Spanyolországot muszlim hadseregek hódították meg,
363 évvel az után, hogy Franciaországra először támadtak muszlim seregek,
249 évvel az után, hogy az akkori keresztény világ fővárosát, Rómát egy muszlim hadsereg megtámadta,
és több évszázadnyi templomgyújtogatás, öldöklés, szolgasorba taszítás és kényszerített áttérítés után.

Mire a keresztes hadjáratok megkezdődtek, a muszlim hadseregek már meghódították a keresztény világ kétharmadát.

Európát már a Mohamed halálát követő első pár évben zaklatni kezdték a muzulmánok. Mohamed követői már 652-ben rajtaütéseket indítottak Szicília szigete ellen, 200 évvel később pedig teljesen megszállták, amely majdnem egy évszázadig tartott. A megszállást olyan tömegmészárlások jellemezték, mint például a Castrogiovanni (ma Enna) városában elkövetett, ahol 8000 keresztényt végeztek ki. 1084-ben, tíz évvel az első keresztes hadjárat előtt, a muszlimok szerveztek egy újabb pusztító szicíliai rajtaütést, templomokat égetve fel Reggioban, szerzeteseket ejtve rabszolgaságba, és megerőszakolva egy apátságnyi apácát, mielőtt fogságba hurcolták volna őket.

1095-ben, I. Alexiosz bizánci császár segítségért kezdett esdekelni a római pápánál, hogy visszaverhessék a muzulmán hadakat, amelyek lerohanták a mai Törökország térségét, kifosztva mindent, ami az útjukba került, a templomokat pedig alakították mecsetekké. Az 1050-et követő évtizedekben a szeldzsuk megszállók csak Anatóliában több százezer keresztényt öltek meg, a túlélőket pedig áttérítették az iszlámra.

Azonban a muszlim előretörés következtében nem csak a saját földjeiken élő keresztények vesztették el életüket, hanem az Európa más tájairól a Szent Földre igyekvő zarándokokat is zaklatták, elrabolták, erőszakkal áttérítették az iszlámra, és néha meg is gyilkolták. (Hasonlítsuk össze ezt a Korán mészárlásra adott igazolásával, amikor megtagadták tőlük a mekkai zarándoklatot.)

Bernard Lewis neves tudós rámutatott ara, hogy a keresztes hadjáratokat, bár „gyakran hasonlították a muszlim dzsihádhoz, egy megkésett és korlátozott reakció volt a dzsihádra, részben pedig imitáció volt… Megbocsátás a bűneikkel szemben azok számára, akik harcoltak Isten Szent Egyházának, és a keresztény vallás és államvezetés védelmében, és örök élet a pogányokkal harcolók számára: ezek az eszmék… egyértelműen a muzulmán dzsihád fogalmát tükrözik.

Lewis így folytatja:„a dzsihádtól eltérően, annak [a keresztes hadjáratnak] fő törekvése a veszélyeztetett, vagy elvesztett keresztény területek védelme, vagy visszafoglalása volt… A muszlim dzsihád ezzel szemben korlátlannak tekinthető, egyfajta vallásos kötelezettségnek, amely addig folytatódik, amíg az egész világ fel nem veszi az iszlám hitet, vagy alá nem veti magát az iszlám uralomnak… A dzsihád célja, hogy az egész világot az iszlám törvény uralma alá hajtsa.

Ha valaki elveszi a tárcádat, te pedig visszaveszed, akkor ki a tolvaj?

A keresztesek csak keresztény földeket szálltak meg. Nem támadták meg Szaúd-Arábiát (egy jelentéktelen alak által indított, bátortalan expedíciót leszámítva), vagy fosztották ki Mekkát, ahogyan a muzulmánok tették a keresztes háborúk előtt (és tették még az után is) Rómával és Konstantinápollyal. Az elsődleges céljuk Jeruzsálem visszafoglalása volt, és a biztonságos áthaladás biztosítása a zarándokok számára. A muszlim birodalom megdöntése nem volt napirenden.

A keresztesek (korábbi saját földjük) „megszállásának” időszaka kb. 170 évre évig tartott, amely kevesebb, mint magának Szicíliának és Dél-Itáliának a muzulmán megszállása – nem beszélve Spanyolországról, és más földekről, amelyek sohasem voltak iszlám uralom alatt, mielőtt a dzsihád áldozataivá váltak volna. Sőt, Észak-Afrika és az Arábián kívüli közel-keleti területek arab megszállása majdnem 1400 éve tart.

Népszerű ábrázolásának ellenére, a keresztes hadjárat nem volt egy óriási csata a kereszténység és az iszlám között. Bár eredetileg pápai rendeletre indultak el, a „megszállók” gyorsan váltak a Közel-Kelet politikai és gazdasági szövetének részeivé, a vallási különbségekre való kevés tekintettel. Érkezésüket nagymértékben elfogadta a helyi lakosság, mint egy újabb hatóságváltást. Az iszlám radikálisok még arra is panaszkodtak, hogy hittestvéreik jobban szerettek frank (keresztény) hatalom alatt élni, mint muzulmán földekre vándorolni.

A muszlim világ szintén egymással hadakozó frakciókra szakadt, amelyek közül sokan a frank hercegekkel szövetkeztek a másik ellen különböző alkalmakkor. Közéjük tartozott még Szaladin, a kurd harcos is, akinek a keresztesek kiűzését tulajdonítják. Az újabb keletű propagandával ellentétben viszont, Szaladin kevés érdeklődést mutatott a szent háború iránt, míg egy zsivány frank herceg zavarni nem kezdte a kereskedelmi útvonalait. Jeruzsálem bevétele előtt és után, seregei több időt töltöttek és több erőforrást használtak fel más muzulmánok elleni harcokra.

Maga részéről, a Bizánci Birodalom jobb szeretett a lehető legkevésbé társulni a keresztes királyságokkal, és olyan messzire is elmentek, hogy alkalmanként egyezményeket írjanak alá muszlim riválisaikkal.

Még egy tévhit, hogy a keresztes hadjáratok kora állandó háborúk ideje volt. Valójában ennek a periódusnak csak kis részében történtek jelentős összetűzések. A muzulmán terjeszkedésre vagy agresszióra való reakcióként csak kb. 20 év tényleges katonai hadjáratozás volt, amiből sokat töltöttek el szervezéssel és utazással. (Ezek 1098-1099, 1146-1148, 1188-1192, 1201-1204, 1218-1221, 1228-1229, 1248-1250 között történtek). Összehasonlításképpen, a muszlim dzsihád csak Szicília szigete ellen 74 évig tartott.

Ironikusan, a keresztes hadjáratokat a Korán alapján is lehet igazolni, amely szorgalmazza a szent háborút annak érdekében, hogy „űzzétek el őket onnan, ahonnan ők űztek el benneteket!” (2:191). Ebben az esetben nem az volt a cél, hogy kiűzzék a muszlimokat a Közel-Keletről, hanem hogy véget vessenek a zarándokok molesztálásának. A szent háborút nem igazolja az Újszövetség tanítása. Éppen ezért a keresztes hadjáratok egy anomáliát képeznek: a több évszázados, könyörtelen, keresztény-ellenes dzsihád röpke félbeszakítását, amely jóval megelőzte ezt az eseményt, és jóval ez után is folytatódott.

A keresztesek legnagyobb bűne Jeruzsálem kifosztása volt, amely során állítólagosan 3000 embert mészároltak le. Ez a szám eltörpül a dzsihád áldozatai mellett Indiától Konstantinápolyig, Afrikától Narbonne-ig, de a muzulmánok sohasem kértek elnézést a bűntetteikért, és soha nem is fognak.

Amire más vallások úgy utalnak, mint „bűn és kicsapongás”, arra az iszlám úgy utal, mint Allah által elrendelt kötelesség.

Forrás: The Religion of Peace



4. trükk:

Mohamed sohasem ölt meg senkit

A muszlimok néha azt állítják, hogy Mohamed soha nem ölt embert. Ez alatt általában azt értik, hogy soha nem végzett senkivel saját kezűleg (kivéve csatában… amit lehet, hogy elfelejtenek megemlíteni).

Az igazság:

Ezen logika alapján, Hitler sem ölt meg soha senkit.

Azonban nyilvánvaló,  hogy ha valaki megparancsolja az alárendeltjeinek a foglyok kivégzését, vagy kritikusainak meggyilkolását, az legalább annyira bűnös, mint azok, akik végrehajtják a parancsot. Mohamed esetében, azon emberek száma, akiket megöletett, illetve saját kezűleg megölt, túl sokan vannak ahhoz, hogy felsoroljuk őket.

Ott voltak…

  • a Badr-nál elfogott férfiak (közülük egy, aki a gyermekeiért kiáltott a kivégzés pillanatában),
  • egy ötgyermekes anya (agyonszúrták, miután megkérdőjelezte Mohamed prófétaságát),
  • több tucat zsidó polgár, többük költő vagy kereskedő, akiket azzal vádoltak, hogy gúnyt űztek az iszlámból,
  • számos házasságtörő,
  • legalább egy rabszolgalány,
  • a Kurajza törzs 800 férfi és fiú tagja, akiket rabul ejtettek és lefejeztettek Mohamed parancsára,
  • egy Kurajza nő, akit az őrületbe kergetett családjának kivégzése,
  • és egy szerencsétlen egyén, akit halálra kínoztak, hogy az iszlám prófétája felfedezhesse rejtett kincsét, ami után „feleségül vette” frissen megözvegyült asszonyát.

Mohamed közvetetten is felelős több százmillió ember haláláért, akiket az évszázadok során mészároltak le azok, akik tovább vitték a dzsihád örökségét. Nem csak, hogy embereket gyilkoltatott, hanem az egyik legvéresebb alak volt a történelemben.

Forrás: The Religion of Peace



5. trükk:

A Korán azt tanítja, hogy minden élet szent

A Korán 5:32 azt az univerzális elvet hirdeti, hogy Allah számára minden élet szent. Azt írja, „Ha bárki megöl egy embert… olyan, mintha az egész emberiséget ölte volna meg. És aki megmenti egy ember életét, az olyan, mintha megmentette volna az egész emberiséget…”

Az igazság:

Az 5:32-es versnek eme darabkája a fentiek szerint olyan, mintha azt az Észak-amerikai Fikh Tanács idézte volna. A hitvédők azt szeretnék, hogy a nem muszlimok úgy gondolják, ez szerepel a Koránban, a több tucat nyílt végű üzenet helyett, amelyek hadviselést, lefejezéseket és kínzást parancsolnak meg. De az 5:32-es versnek ilyenfajta idézete pont a lényeget hagyja ki.

Itt a vers teljes szövege:

Emiatt előírtuk azt Izrael népének, hogy aki megöl egy lelket (egy embert), – kivéve, ha életért teszi (vagyis, ha az illető is megölt valakit), vagy mert romlást terjesztett a földön -, az olyan, mintha megölte volna az egész emberiséget. És aki megmenti (egy ember életét), az olyan, mintha megmentette volna az egész emberiséget. És bizony, a Küldötteink eljöttek hozzájuk nyilvánvaló jelekkel, de meg azután is sokan közülük túlleptek a határokat a földön.

Először is, vegyük észre a tátongó kiskaput. Az emberölés igenis megengedett gyilkosság esetében, vagy, mert romlást terjesztenek a földön. A gyilkosság elég egyértelmű, de mi az, hogy „romlást terjeszteni?” Ha valami körültekintő és alapos magyarázatot követel, egy kínzást engedélyező kifejezés bizonyosan az. De több nemzedéknyi muzulmánra hagyták rá, hogy saját maguk értelmezzék, mit is jelent az, hogy „romlást terjeszteni”. A saría (iszlám jog) megszegése, vagy egy másik vallásos hit terjesztése láthatóan ez alá esik. A Korán 7:103-as verse azt is jelzi, hogy pusztán Mohamed és a Korán megtagadása is „romlásnak” számít.

Másodsorban, figyeljük meg ennek a versnek szélesebb szövegösszefüggését. Kiderül, hogy ez nem a muszlimok számára íródott isteni parancs. Ez egy a zsidóknak adott parancsolat felidézése (amelyet valójában a Talmudból vettek át). Ez nem egy figyelmeztetés az emberölés ellen. Ez egy elképzelt vádirat a zsidók ellen, azért, mert megszegték a nekik adott törvényeket. Az „aki (megöl…)” nem azt jelenti, hogy „akárki”, hanem azt, hogy „aki a zsidók közül”.

Bármi, ami a muzulmánokra vonatkozik, az csak a muzulmánokra vonatkozik. Valójában, a vers kontextusa Ábel megölése Káin keze által. A történelem során az iszlám hittudósok ezt a verset soha nem értelmezték úgy, hogy Allah ugyanolyan értékűnek tekintené a nem muszlimok életét. A Korán azt mondja, hogy a gyilkosságért való kárpótlást során a büntetés megegyezőségének törvénye alapján kell eljárni (2:178), valamint a nem-hívők nem egyenlők a muzulmánokkal (39:9). Mohamed megerősítette, hogy míg egy muszlimot halállal büntethetnek egy másik muszlim megöléséért (Bukhári 9:83:17), sohasem szabad őket halálra ítélni egy nem-hívő megöléséért.

A tolerancia ösztönzése helyett, az 5. szúra egésze valójában gyűlöletre való felbujtás, az erőszakra való utalással. A fejezetben később a zsidókat és keresztényeket ’gonosznak’ nevezik, akiknek „a szívében betegség lakozik”, illetőleg utálatos ’istenkáromlókként’. Mohamed a továbbiakban szemérmesen emlékezteti népét, hogy Allah szereti azokat, akik „harcolnak” az ő szolgálatában – és elég nyilvánvaló, hogy ki az ellenség.

Az iszlám hitvédők szintén kihagyják azt a tényt, hogy az 5:32-est azonnal követi egy hátborzongató vers, amely ténylegesen az ölésre utasít a korábban említett „romlás előidézése” esetében (és ezt nem a Talmudból emelték ki). Még keresztre feszítést és „az átellenes kezek és lábak levágását” is javasolja. (Ezt az utasítást az ISIS kötelességtudóan be is tartotta.)

Bár az 5:32-es vers a zsidóknak adott parancsot beszéli el, az azt követő vers nyilvánvalóan a muzulmánoknak szól. (Képzeljük el, hogy ha Jézus inkább azt jelentette volna ki, hogy„Hallottátok, úgy mondatott, minden élet szent, ám azt mondom néktek, azok, akik hadakoznak isten ellen, feszíttessenek keresztre…”)

Az 5:33-as vers az istenkáromlást büntető törvények alapját adja, amelyek értelmében kivégzik azokat, akik becsmérlik, vagy megkérdőjelezik az iszlámot. Tehát, ironikus módon, a Koránnak ugyanazt a szúráját, amit a hitvédők arra használnak, hogy erőszakmentesnek állítsák be az iszlámot, hosszú ideje használják annak igazolásaként, hogy az iszlám elleni szóbeli „sértés” főbenjáró bűnnek számít.

Szóval, a Korán legjobb példája az erkölcsi útmutatásra egy olyan részlet, amely valójában kínzást és kivégzést rendel el azok számára, akikről úgy gondolják, hogy fenyegetést jelenthet az iszlám számára…

Miután ez a legjobb, amit az iszlám fel tud mutatni, nem nehéz kitalálni, hogy ennek az ideológiának a nevében miért követnek el évente több ezer halálos terrortámadást.
Forrás: The Religion of Peace



6. trükk:

A Korán azt írja, hogy nincs kényszer a vallásban

A Korán 2:256-os versét gyakran idézik annak bizonygatására, hogy milyen toleráns egy vallás az iszlám. A vers állítólagosan részben ezt mondja, „Nincs kényszer a vallásban; a helyes út egyértelműen elkülönült a hibástól…”

Az igazság:

Az, hogy “nincs kényszer a vallásban”, annak kijelentése, hogy az igaz hitet nem lehet kikényszeríteni. Viszont, ez még nem jelenti azt, hogy másokat nem kényszeríthetnek bele a hit külső megnyilvánulásiba, mint például az iszlám alappilléreibe:

Mohamed mondta: „Arra kaptam utasítást, hogy harcoljak az emberiség ellen, amíg azt nem mondják: >>Nincs más, akit jogosan lehet imádni, mint Allah.<< Ha így tesznek és úgy imádkoznak, ahogy azt mi tesszük, a kibla (imairány) felé fordulnak, és úgy öldökölnek, ahogy mi öldöklünk, akkor a vérük és vagyonuk szent lesz számunkra és nem fogunk megütközni velük, kivéve ha a jog úgy kívánja.” Szahih Bukhári (8:387)

Sőt, a Koránnak ugyanezen szúráján (2. fejezet) belül, a muszlimok a következő utasítást kapják:  „Harcoljatok hát ellenük (nem muszlimokkal), amíg nem lesz kísértés, és a vallás Allahé lesz egészen.” (Korán 2:193.) A hitvédők azt fogják állítani, hogy ez csak Mekka népére vonatkozott. Azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mekkaiakat később erőszakkal áttérítették.

A 2-ik szúra a korai medinai korszakból való. Olyan időben „nyilatkoztatták ki”, mikor a muzulmánok még épp csak megérkeztek Medinába, a Mekkából való elűzetésük után. Muszáj volt az őket körülvevő, erősebb törzsek kegyeiben maradniuk, akik közül többen zsidó törzsek voltak. Ez idő tájt történt például, hogy Mohamed úgy döntött, követői számára megváltoztatja imáik irányát Mekkáról Jeruzsálemre.

Ám a muszlimok ma Mekka irányába imádkoznak. Ennek oka az, hogy Mohamed később kiadatott egy parancsot, amely érvénytelenítette/eltörölte a korábbi kinyilatkoztatást. Az eltörlést/érvénytelenítést egy olyan elv, amit fontos észben tartanunk, ha a Koránt – különösen a 2:256-ik verset – próbáljuk értelmezni, mivel a (kronológiailag) később következő versek eltörlik/érvénytelenítik azokat a korábban kinyilatkoztatott verseket, amelyek ellentmondásban vannak ezekkel (Korán 2:106, 16:101).

Mohamed üzenete sokkal közelebb volt a békéhez és toleranciához korai évei alatt, mikor még nem volt hadserege, és még a kereszténység alapján próbálta megmintázni az új vallását. Ez drámaian megváltozott, mikor megszerezte a hatalmat, amelyet végül büntetlenül használt, hogy idegen törzseket kényszerítsen az iszlámba. Állítsuk szembe a 2:256-ik verset a 9-ik és 5-ik szúrával, amelyeket utolsóként „nyilatkoztattak ki”, és könnyű lesz látni, hogy az iszlám Mohamed korától napjainkig miért volt minden, csak nem a béke vallása.

Bár a legtöbb muzulmán manapság elveti azt a gyakorlatot, hogy nyíltan rákényszerítsen másokat hitük megváltoztatására, a kényszerített áttérítés már az óta az iszlám történelem része volt, hogy Mohamed először kardot ragadott. Ahogy sok helyen feljegyezve mondta: „Azt a parancsot kaptam, ( Allahtól) hogy harcoljak az emberiség ellen, míg meg nem vallják: nincs más isten, mint Allah, és Mohamed Allah hírvivője…” (Lásd: Bukhari 1:2:24.)

Mohamed kardját is átültette a gyakorlatba. Mikor hadsereggel az oldalán vonult be Mekkába, egyik legelső cselekedete az volt, hogy elpusztította a Kába kőnél lévő bálványokat, melyeket az arabok őelőtte évszázadokig ájtatosan imádtak. Azáltal, hogy kiiktatta ezeket a szent ereklyéket, elpusztította a nép vallását, és helyettesítette a sajátjával. Azokat, akik nem voltak hajlandóak áttérni, vagy legyilkolták, vagy elüldöztek. Később elrendelte, hogy a zsidókat és keresztényeket ki kell szorítani Arábiából. Így a kérdés a következő: Arra kényszeríteni valakit, hogy válasszon a hazája vagy vallása és az iszlám között úgy hangzik, mint „nincs kényszer a vallásban?”

Iszlám hittörténészek szerint, Mohamed végül azt a parancsot adta az embereknek, hogy imákon kell részt venniük a mecsetekben, az engedetleneket pedig élve elégettette. Azt is elrendelte, hogy egy bizonyos kort elért gyermekeket megverjék, ha nem hajlandóak imádkozni.

Érdekes módon előfordul, hogy azok a ma élő muszlimok, akik a 2:256-ot idézik, gyakran hisznek olyan iszlám tanokban, amelyek nagyon is vallásos kényszernek csengenek. Ide sorolhatjuk azt a törvényt, amely halállal (nők esetében bebörtönzéssel) bünteti a hitelhagyást, és az iszlám uralma alatt a vallási kisebbségek elleni intézményesített diszkriminációt, amelyet néha úgy is emlegetnek, mint „dhimmiség.”

Az iszlám törvénykezés kifejezetten megtiltja a nem muszlimoknak, hogy megosszák a vallásukat, és elrendeli védelmi pénz szedését, a dzsizjának nevezett adó formájában. Azokat, akik megtagadják ennek az önkényesen kivetett összegnek a megfizetését, halálra ítélik. Ha ez nem kényszer, akkor mi az?

Forrás: The Religion of Peace



7. trükk

A muszlimok csak önvédelemből ölhetnek

A muzulmánok gyakran állítják, hogy a vallásuk arra utasítja őket, hogy csak önvédelemből öljenek.(pl. amikor saját életük van veszélyben).

Az igazság:

Ez a trükk abból áll, hogy keresnek egy verset a Koránban, ami engedélyezi az önvédelemből való harcot, és ravaszul becsempészik a „csak” szót, hogy úgy tűnjön, mintha a muszlimok kötve lennének ehhez az egy feltételhez.

A Korán egyértelműen engedélyezi az önvédelemből történő harcot, de nem ez az egyetlen körülmény, amelyek között elvehetik mások életét. Máshol a Koránban kifejezetten szorgalmazza a harcot, „amíg nem lesz minden vallás Allahért”. A hívőknek megparancsolják, hogy küzdjenek azokkal a hitetlenekkel, akik ellenállnak az iszlám uralomnak.

A csak önvédelemből való ölés mítoszát könnyedén megcáfolják a Mohamed saját életéről szóló beszámolók. Erőszakos pályafutása a Szíria és Mekka között utazó kereskedő karavánok elleni rajtaütésekkel kezdődött. Az emberei általában becserkésztek egy gyanútlan hajcsárt, és megölték azokat, akik védték az áruikat. Nem volt benne önvédelem (legalábbis a muzulmánok részéről). Ez közönséges fegyveres rablás és gyilkosság volt – amelyet Allah szentesített (Mohamed szerint, aki egyébként a zsákmány egyötödét magának követelte).

A legelső csata, amit Mohamed vívott Badr-nál történt, amikor egy 300 fős mekkai sereget küldtek ki, hogy megvédjék a karavánokat a muszlim támadásoktól. A mekkaiak nem fenyegették Mohamedet, és (fejre állítva ezt az egész muzulmán önvédelem mítoszt) ők valóban csak önvédelemből harcoltak, miután őket támadták meg a muzulmánok. A csatát követően Mohamed bevezette a magukat megadó foglyok kivégzésének gyakorlatát – és ezt az eljárást később még sok alkalommal megismételték.

Ennek az eseménynek a jelentőségét aligha lehet eltúlozni, mivel ez lendíti mozgásba az iszlám erőszak azon láncolatát, amely végül egyenesen átjárta Amerika szívét 2001. szeptember 11-én. A korai muszlimokat nem fenyegették azok, akiket megtámadtak, azok pedig biztosan nem, akiket foglyul ejtettek. Agresszív rajtaütéseket rendeztek, hogy végül háborút provokáljanak ki – pontosan úgy, ahogy az al-Kaida is próbálja ezt tenni napjainkban.

A muzulmánok azzal próbálják igazolni Mohamed erőszakosságát, hogy azt állítják, hogy ő és követői „üldöztetést szenvedtek el” a mekkaiak részéről egy korábbi esetben, amikor Mohamedet elüldözték Mekkából, és Medinában kellett menedéket találnia. De még üldöztetésének legrosszabb szakasza sem fajult öldöklésig. Ahogy ő és követői sem voltak semmilyen veszélyben új medinai otthonukban. Szabadon élhették tovább az életüket.

A jelek szerint még Mohamed saját emberei is megkérdőjelezték, hogy szabad-e olyanokat üldözniük és megölniük, akik nem jelentettek rájuk fenyegetést, mivel ez ellentmondani látszott a korábbi, passzívabb tanoknak. Hogy meggyőzze őket, Mohamed kihirdette Allah éppen időszerű  kinyilatkoztatását, azt állítva, hogy „a muzulmánok üldöztetése rosszabb a [nem muszlimok ellen irányuló] lemészárlásnál” (Korán 2:191). Ez a vers felállította azt a hallgatólagos elvet, hogy a muszlimok hatalma nagyobb értéket képvisel, mint mások saját élete. Nincs szélesebb erkölcsi kontextus, amelyek alapján megítélnék a tetteket. Az egyetlen, ami számít, az, hogy egy adott esemény hogyan hat a muzulmánokra, illetve, hogyan válhat hasznukra.

Mohamed idején rabszolgákat és költőket végeztek ki, rabokat fejeztek le, és házasságtörőket ástak el, és köveztek meg. Ezek közül egyik sem történt a csata hevében, vagy egyiket sem indokolta önvédelem. Az iszlám törvényei a mai napig halállal büntetnek bizonyos bűncselekményeket, mint az istenkáromlás és a hitelhagyás.

Mohamed halálát követően társai lerohanták a keresztény világot – leigázva a Közel-Keletet, Észak-Afrikát és Európa számos részét. Kelet felé is támadtak és hódítottak, beleértve Perzsiát, Közép-Ázsiát, és még az Indiai szubkontinensre is mélyen betörtek. Ezek közül a hadjáratok közül kevés – ha volt ilyen egyáltalán – történt az önvédelem ürügyén. Ezek a hadjáratok a dzsihádról szóltak.

Forrás: The Religion of Peace



8. trükk

A „szent háború” nincs a Koránban

A trükk:

2005 elején egy jól ismert iszlámot mentegető hitvédő, Jamal Badawi felajánlott 1 millió dollárt annak, aki be tudja bizonyítani, hogy a Korán tartalmazza a „szent háború” szavakat. Hogy valóban megvolt-e a pénze erre a fogadásra, az némileg kérdéses – de a szándéka az volt, hogy elhitesse az emberekkel, hogy a Korán nem szólít fel dzsihádra, és hogy a terroristák valamilyen tragikus tévedésben vannak, amikor szent háborút folytatnak az iszlám ügyéért.

Az igazság:

A „dzsihád” szót valójában nem csak, hogy több helyen említi a Korán – mint például a 9-es szúrában (amelybe beletartozik a „kard verse” is) – hanem az egész szövegben elszórva 150 felszólítás van a szent háborúra.

Szóval, hol van az átverés?

Nos, mikor az olyan jól informált hitetlenek, mint Robert Spencer azonnal válaszoltak a kihívásra, és elmentek begyűjteni a nyereményt, Badawi kénytelen volt felfedni ajánlatának apró betűs részét. Mondván, hogy ’ő nem a szent háború fogalmára gondolt’, hanem csak a konkrét, „szent háború” jelentésű arab szavakra.

De akkor mi van a „dzsiháddal”?  Hát, az nem számít Badawi szerint, mivel a szó szűkebb értelmében használható olyan szövegösszefüggésben is, amely nem jelent „szent háborút” (még ha sem Mohamed idején, sem a miénkben nem így értelmezik). E szerint a „dzsihád” olyan, mint a „küzdeni” szó, ami jóindulatú értelemben is használható (mint például, „Én erős sóvárgással küzdök, hogy egy álnok csalónak nevezzem Badawi urat”).

Ha a „dzsihád” „szent”, „háború” nélkül, akkor a „kital” biztos „háború”, „szent” nélkül. Ez egy arab kifejezés, ami szó szerint azt jelenti, hogy katonai harcot folytatni. Azonban akárcsak a dzsihádot, ezt a kifejezést is kétségtelenül a „szent háború” értelmében használják, mint a 2-es szúrában: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé bálványimádás, és a vallás egyedül Allahé lesz egészen.” Bizonyíték is van arról, hogy Badawi elismerte, hogy a kital lehet a dzsihád egy formája… ám ajánlatának apróbetűs kitételei szerint még ez sem számít szent háborúnak.

Tehát – bár a Korán arra uszítja a hívőket, hogy „öljétek meg a hitetleneket, ahol csak találjátok őket”, és vágjátok el nyakukat és vágjátok le ujjaik hegyét”, „könyörtelenséget mutatva a hitetlenekkel szemben”, és 150 egyéb erőszakos felszólítást is tartalmaz, hogy kifejezetten Allah nevében harcoljanak — az arab ’szent’ és ’háború’ szavak a szó szoros értelmében nem jelennek meg egymás mellett. (Ahogy a német ’koncentrációs’ és ’tábor’ szavak sem jelennek meg együtt náci dokumentumokban, ami azt illeti).

Nahát, micsoda értelmetlen győzelem ez! Az embernek el kell gondolkoznia, vajon Badawi őszintén hiszi-e, hogy  amit mond, az úgy igaz – vagy tudja, hogy ez egy szégyenletes szójáték.

Az embereknek legalább azt érdemes tudniuk, hogy a „dzsihádot” időről-időre ismételten használják a vallásos hadviselés kontextusában, a Korán és a hadíszok írásaiban; és hogy a pontos megnevezéstől függetlenül az iszlám legszentebb szövegei egyértelműen felszólítanak arra a fajta szent háborúra, amely napjaink terrorcselekményeinek mozgatórugója.

Forrás: The Religion of Peace



 

Keresés az archívumban

Keresés dátum alapján
Kategória kiválasztása
Keresés a Google-n

Képgaléria

Bejelentkezés | Szerkesztő Gabfire themes